Nem foglalok össze

...így az év utolsó napján. Nincs energiám, kedvem, időm. Az utóbbi napokban hol nálunk volt valaki, hol mi mentünk valahová. Most is csak Simi és én vagyunk itthon, a többiek bulizni mentek (a férjem jön haza, csak sofőr). 

Azért nem feledkezem el arról, hogy mindenkinek boldog új évet kívánjak. Legalább ilyen jót, mint az idei volt. Boldogságot, egészséget, vidámságot, széles hátat, hogy a próbákat elviseljük. Fogyást/hízást ízlés szerint, gyereket (aki nem akar, annak persze nem), megbízható takarítószemélyzetet, bébiszittert, új ruhatárat, jó munkát, könnyen bölcsibe szokó gyereket (bölcsit, ahová felveszik a gyereket, akit be akarunk szoktatni...). Mit hagytam ki? Mindegy, azt is kívánom!

Áldott karácsonyt mindenkinek!

Az alábbi videóval kívánok minden egyes idetévedőnek -vagy direkt ideérkezőnek- áldott, békés karácsonyt.

A felvételen Noémi 2004-es előadása látható. Otthon (még a nagymamámnál laktunk, a 18-20 °C-os szobában, ezért a sok ruha), az ágy tetején történik a karácsonyi műsor prezentációja, néhol Ádám is fel-feltűnik pár pillanatra. 

Jó szórakozást!

Hová tűnt a sajt?

Tegnap Simi ebéd után egy kis sajtot kívánt desszertnek. Vágtam is neki egy szeletet a 20 dekás Trappista darabból, majd szépen visszacsomagoltam a sajtot és eltettem. Este a férjem szeretett volna enni, kérdezte, hol van? Mondom, a hűtőben. Ott nincs. De én oda tettem. De nincs ott. Megnéztem, tényleg nincs ott. Akkor hová tettem? Néztem a kukában (nem vettem volna ki, csak hátha ott van), a szekrényben, kamrában, a fiókokban, mindenhol. Sehol nem találtam. Rettegek, hogy pár nap múlva majd a szag alapján kell megtalálnom a zöld színű, rothadó gusztustalanságot mondjuk a ruhásszekrényben. Kíváncsi vagyok, honnan fog előkerülni...

Ne aggódjatok, élek!

Már, ha egyáltalán valakinek aggódni támadt volna kedve miattam. Hiába volt a múlt heti hisztiroham, nem tettem kárt magamban (másban sem, így sem a föld alatt, sem a börtönben nem rothadok), ezért sajnálatos módon szerencsétlen családomnak -reményeim szerint- még jó darabig el kell viselnie az időnként rám törő ideg-, hiszti-, önsajnáló-, epilepszia és egyéb rohamaimat. Majd próbálom jobban kezelni az elmebetegségeimet.

Az van ugyanis, hogy mostanában rengeteg ráérő időmben -de leginkább alvás helyett, tegnap is hajnali fél 1-ig, vagyis az már ma volt- karácsonyi lázban égek. És ezért aztán mindenfélét létrehozok. Főzök például narancsdzsemet. Már abszolúte kiválóra fejlesztettem a receptet: "karácsonyi ízű", remek állagú, szóval nagyon jó (érdeklődés esetén közkinccsé teszem a receptet). Aztán teatasakból hajtogatok és ragasztok üdvözlőlapokat, ezt tényleg leginkább este szoktam, elég pepecs meló. Tegnap meg (este fél 10-kor) az egész délutáni rohangálás után még nekiálltam megcsinálni a dzsem hozzávalóiból mentett citrom- és narancshéjak kandírozását. Kész lett végül éjfél után, most száradnak.

Mézeskalács is készült mintegy 2 kilogramm tésztából, de azt Noémi nyújtotta és szaggatta (mennyire jó, ha megnő az ember gyereke és nem csak hátráltatni tudja), én csak ki-be rakosgattam a tepsibe és a sütőbe a cuccot. Azt hiszem, kevés lesz a 3 adag, mert holnap sulis karácsony, ahová elviszik a nagy részét, úgyhogy be kell még kevernem minimum egy adagot.

Amit viszont nem sikerül létrehoznom, az a ház rendbe tétele, a kimosott ruhák vasalása (hiába a múltkori akció, most ismét egy nagy hegy várja a jótündért), időnként blogbejegyzés írása. 

Pedig azért volna miről tudósítani. Például arról, hogy tegnap óta a férjem szabin van, így van lehetőségünk vásárolni menni. Szitter híján Simi is velünk tart, de kiválóan viselkedik. Persze könnyű úgy, hogy ketten vagyunk rá. Tegnap mindenki kiválasztotta, melyik üzletet szeretné belülről is szemügyre venni. Ezt meg is tehette, mert addig a másikunk lefoglalta Simit, akinek nem kellett a babakocsiban ülve aszalódnia. Amennyiben egyazon üzletbe szerettünk volna bemenni, na akkor nem volt apelláta, Simit bepakoltuk a babakocsiba, és úgy nézelődhetett. Persze nem unatkozott, mert mindig volt egy használaton kívüli eladólány vagy biztonsági őr, akivel Simike "elbeszélgetett" vagy elszórakozott.

Sajnos, mindenhol millióan vannak, hiába van hétköznap és iskolaidő, így ma muszáj lesz még egy kört futni. Szerencsére anyukám a ma délutánt be tudta vállalni Simivel, így feltételezhetően fele annyi idő alatt végzünk mint tegnap, és talán sikeresebbek is leszünk.

Újabb részeredmény -más témában

Mostanában marhára magam alatt vagyok, persze, nem depresszió vagy ilyesmi, csak az, hogy be vagyok zárva és nagyon sajnálom magam. Kb. napjában háromszor jön rám bőgőroham, hogy 1.) most azonnal el akarok menni innen valakivel valahová, 2.) valaki szóljon hozzám, mert megzavarodok, 3.) senkinek nem vettem semmit karácsonyra és nem is fogok tudni, mert nem jutok el sehová, és itt csak két kínai bolt van meg a Spar, de ott mit vegyek, pláne karácsonyra.

Meg tulajdonképpen mindenen tudok bőgni. Azon, hogy a férjem ma is és pénteken is karácsonyi buliba megy, és jól fogja magát érezni (vagy legalábbis megpróbálja), én meg sehová sem megyek, mert a munkahelyemen nem számít, aki gyesen van. És még a gyerekeknek is van a suliban karácsonyi buli, csak nekem nem jut semmi.

Annyira kész vagyok, hogy tegnap még azon is elbőgtem magam, miközben Simit altattam, és a férjem épp fodrásznál volt, hogy én még egy nyomorult fodrászhoz se jutok el, bezzeg a férjem igen. Ez mondjuk jogos igényem, azt hiszem, mert ez óta (a dátumot tessék jól megnézni) nem voltam ilyen helyen, és tavaly is egész évben egy alkalommal jutottam el hajat vágatni. Most is ezen siránkoztam, hogy nem igaz, hogy egy nő nem tud legalább félévente eljutni a fejét rendbe rakatni, miközben a férfiak kb. hathetente járnak, legalábbis a mi családunkban. Pedig egy borzalom már a hajam, március óta van már vagy 10 centis lenövés a melírban (milyen nagy meglepetés, ugye?), pedig júliusban újrafestettem itthon home made technikával, de az azóta (5 hónap telt el, ha jól számolok) teljesen kikopott és lassan megint narancssárga a hajam, kivéve a tetején levő 10 centit, mert az sötétbarna.

Na, miközben már így temettem magamban a fodrászkodást, este mondta a férjem, hogy jelentkezzek be én is valahová fejjavításra. Lehet, hogy gondolatolvasó? Gyorsan meghánytam-vetettem magamban az ajánlatot, és úgy döntöttem, a jól bevált fodrászhoz megyek, mert 1.) közel van, így nem kell még az oda-vissza útra is időt -és pénzt- áldozni, 2.) nem merem újra bevállalni, hogy kikerics színűre fessék a hajamat, akkor sem, ha a formája viszont nagyon klassz.

Be is jelentkeztem ma, mielőtt még a férjem visszavonja nagylelkű ajánlatát. Egyetlen bajom csak annyi, hogy festeni/melírozni nem tud a fodrász. Nem az ez irányú képességeit vesztette el, hanem egyszerűen a jövő hét és az utána való hét annyira tele van, hogy csak egy vágásra tudott elvállalni. Ez némiképp elszomorított, meg kell, hogy mondjam, de valahol számítottam rá. Így az ünnepek előtt mindig ez van, legalább 3 héttel előre be kell jelentkezni. Most úgy állunk, hogy lesz frizurám, meg marad a narancssárga haj, sötétbarna tővel. Ez a részeredmény, ugyebár, amit meg kell becsülni. Hacsak nem festem be magamnak. Szerintem be fogom, csak félek, hogy milyen színe lesz... Mindegy, örülök ennek is. Csak abban bízom, hogy lesz valaki, aki vállalja Simit, és nem kell lemondanom az időpontot (volt már rá példa).

Illusztráció az előzőhöz

 

Talán itt még nem tartok...

Hisztiposzt

Most kicsit terápiásan írok, mert úgy érzem, meghülyülök. Semmi extra ám, csak a szokásos, hogy be vagyok zárva egy beszédképtelen (bár igazán cukipofa) gyerekkel és lassan begolyózok.

Oké, lehet mondani, hogy hetente egyszer (már háromszor is voltunk) megyek Simivel arra az éneklős micsodára. De ott is ugyanazt csinálom, mint itthon, vagyis a gyerekkel vagyok és játszom, csak épp nem itthon. 

Aztán vasárnaponként megyek családdal istentiszteletre, ami jó is lenne kikapcsolódásnak/feltöltődésnek, ha nem ott is ugyanazt csinálnám, amit itthon: vigyáznék a gyerekre. Plusz az enyém mellé még 4-5-re is, hogy az ő szüleik nyugodtan hallgassák azt, amit és is szeretnék. Szuper.

Ráadásul itt a nyakamon a karácsony. Esélyem sincs elmenni ajándékot nézni/venni senkinek. Tudom, lehetne netről rendelni, de mostanában annyi negatív tapasztalatról hallok, hogy megrendült a bizalmam a netes vásárlásban. A férjem viszont sosincs itthon, hogy elmehetnénk együtt. Ma dolgozik, jövő héten karácsonyi koncerten énekel meg gitározik, utána megint dolgozik, utána meg már elmúlt az ünnep. Simit senkire nem tudom bízni, de amúgy is olyan drága lenne a tömegközlekedés bárhová is, és olyan hosszadalmas, hogy nem vállalom. Mondjuk, szerdán gondoltam egyet, készítettem egy listát, hogy mit fogok megvenni, felpakoltam Simit, és elmentünk busszal a Tesco-Kik-dm meglátogatására. Simikém, aki roppant jól tűri a babakocsizást, most bezzeg az első üzletben töltött 5 perc után elkezdett nyavalyogni, hogy nem bírja. A lista 3/4-ét azért összeszedtem, de nézelődni nem volt lehetőségem. A másik két boltba csak befutottam, hogy a legfontosabbakat megvegyem (a dm-ben pl. a tervezett dolgok javát otthagytam, annyira hisztizett a gyerek), és mentünk is haza. A jéghideg buszmegállóban, ahol 20 percet vártunk a buszra, na ott bezzeg nem nyivákolt, hanem elragadtatással nézte az autókat. Jellemző, ez is férfi...

Pedig szerettem volna elmenni a Camponába például, mert oda szól a szülinapi utalványom, amiből még mindig van, és december 31-ig el kell költenem. Azt kaptam tavaly karácsonyra is, és mikor végre elmentünk, hogy a szülinapit elköltsem, el kellett vásárolnom a karácsonyit, mert lejáróban volt már. Az is olyan gáz, hogy nem azt veszek belőle, amit szeretnék. Mert ahhoz idő kellene, hogy lassan megnézzem, hogy mi a választék, és a nekem legjobban tetsző dolgot megvegyem. De 2 óra alatt mit tud csinálni az ember? Szerettem volna már régen legalább 2 kardigánt venni, mert ami van, azt még akkor kaptam (karácsonyra), mikor Noémi is óvodás volt. Most nyolcadikos. Muhaha... A másik a tesómé volt, 3 éve küldte fel egy csomagban, hogy ő nem használja már, mert egyetemista korában vette, nem divat. Tényleg nem, de én eltettem, mert szükségem volt rá. Pár fölsőt is vettem volna, mert a mostaniak már annyira nyúlottak, vagy a mellbőségem miatt nem jönnek rám, hogy mindig ugyanazt a hármat hordom, tehát a sok mosás miatt egyre jobban elhasználódnak. Ehelyett vettem egy edzőcipőt ( a férjem 2 éve könyörög, hogy vegyek újat, akkor megszereztem neki az örömet és vettem), amire mondjuk szükségem volt, de nagyon drágállottam, meg egy fehér ruhát, amire a tesóm beszélt rá, de egyszer se vettem fel. Jellemző ez is nagyon rám, hogy hagyom, hogy mindenfélére rábeszéljenek, pedig szívem szerint mást akarnék. De hadd örüljön az, aki velem van. Miért vagyok én ennyire hülye?  A maradék utalványt meg valószínűleg odaadom Noéminek, hogy költse el, úgyis annyi karácsonyi ajándékot kell vennie az osztálytársának, meg egyéb "húzott" embereknek, és úgyis mindig oda mennek vásárolni.

Aztán lassan lassan elborít a sárga irigység. Az elmúlt héten sok helyen olvastam, hogy ide-oda mennek egyes szerencsés hölgyek a férjükkel. Basszus, én miért nem tudok sehová elmenni az én férjemmel? Miért nem tudunk egy szombat délutánt együtt tölteni? Októberben kértem, hogy menjünk moziba. Akkor elhajtott valami mondva csinált indokkal. Bezzeg 3 nap múlva vigyorogva közölte, hogy másnap megy a kollégáival az Imax-be valami filmet megnézni. Na akkor én csak simán elsírtam magam, hogy miezmá? Pedig legszívesebben ordítottam volna, hogy menjen az összes kollégája a jó francba, hogy velük el tud menni moziba, engem meg leráz. Akkor megígérte, hogy AZON a szombaton elmegyünk moziba. Ja, persze. Azóta minden szombaton moziban voltunk... Naná. Simán rászervezett egy programot a mozizásunkra (szerintem amúgy 5 perc múlva már nem is emlékezett arra, hogy mit ígért, csak megígérte, hogy ne bőgjek tovább). Mondjuk, én megértettem volna, ha legalább annyit mond, hogy ne haragudjak, hogy nem tudunk menni, de közbejött valami, amint lehet, bepótoljuk. De nem, csak annyit mondott, hogy szombaton ez meg ez a dolga, én meg nem kérdeztem rá, hogy a mozival meg mi lesz? Azóta is várom a mozit (idén tuti nem jutunk el, se anyagi se időbeli forrásaink nem elegendőek ilyesmire), és azt hittem, már túl vagyok rajta, de mikor erre gondolok és ezeket írom, azért pityergek egy kicsit, és sajnálom, hogy a nekem tett ígéretek kb. a kutyaszarral egyenlőek, amiket átlép az ember, hogy ne piszkítsa be a cipőjét.

A sulit is nagyon bánom. De egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy jelentkezzek, mert rettegek attól, hogy megint át kell élnem azt, amit az előző államvizsga előtt. Mert senki nem vigyázott semennyit se a gyerekekre, hogy tanulhassak mondjuk 2 napot egyhuzamban, én se tudtam elmenni sehová. Ezt nem hiszem, hogy kibírnám még egyszer, akkor is az ép elmém elveszítése forgott kockán. Elveszett az az egy év, amit tavaly tanultam, hát elveszett, a pénzzel együtt, amit már befizettem. Pedig csak egy szakdolgozat kellene meg egy államvizsga, és lenne egy másik diplomám. Nagyon-nagyon sajnálom, de ha nincs segítségem, egyedül képtelen lennék újra végigcsinálni anélkül, hogy kárt tennék magamban vagy valaki másban. Úgyhogy inkább itthon vagyok harmadik diploma nélkül, mint a börtönben emberölés miatt, vagy a föld alatt, mert kinyírtam magam kétségbeesésemben.

Azért jó dolgok is vannak. Pl. a barátainknak szánt karácsonyi ajándékok készülnek, lassacskán ugyan, de mivel időben kezdtem, tuti kész leszek velük.

De ez nem tölti be azt az űrt, ami néhány órányi értelmes beszélgetés vagy a férjemmel eltöltött idő (nem rohanós vásárlás vagy ilyesmi) betölthetne.

Ennyi. Leírtam. Nem lett jobb. Nem is terápiás dolog ez az írás...

Még egy kicsit Simiről

Annyira mindent bele akartam írni a másfél éves posztba, hogy egy pár dolog kimaradt.

Például az, hogy leszokott a teljesen sajátságos "simonos" mutogatásáról. Ezt nagyon sajnálom, mert olyan kis cuki volt, ahogy a mutató- és középső ujját egymás mellé téve, a maradék hármat jól kinyújtva mutatott meg bármit, amit akart. Mindig mulattunk rajta, hogy gyerek így nem szokott csinálni, és vagy két hete ő sem. Egyik percről a másikra úgy mutat - csak simán mutatóujjal, a többit behajlítva- mint bárki más  földi halandó.

Az is aranyos, ahogy félreért dolgokat. Vannak bizonyos dolgok, amikre, ha Simivel beszélek, mindig ugyanazt a szót használom. Így például, mikor fürdetem és törlöm, a testrészei között a hasát "pocaknak" hívom. De valamelyik nap azt mondtam neki, hogy törölje meg a hasát, mert még vizes, erre ő a haját kezdte dörgölni. 

Ugyanez a helyzet a kukával is. Ha valamit ki kell dobni, megkérem, hogy vigye/tegye/dobja a kukába. Néhány napja viszont botor módon azt kértem tőle, hogy a kezében lévő papírt tegye a szemétbe, mire a kis sügér elkezdte a szemébe nyomkodni a papírt (talán zsebkendő volt, nem tudom).

Noémivel is volt egy hasonló eset. Nem tudom, mi miatt, de megkérte, hogy ráncolja már a homlokát legyen olyan kedves, mire Simike táncolni kezdett a nappali közepén.

Nagyjából két hete jött rá arra, hogy a hozzá intézett kérdésekre válaszolni illik. Ezt meg is teszi, igaz, bármit kérdezünk, a válasz "ne". És ilyenkor a kérdezőre vár a feladat, hogy kitalálja, Simi  valóban nemet mondott a kérdésre, vagy minden bizonnyal  igenlő választ adott, csak épp nem a magyar nyelvben használatos, és a helyeslésre utaló hangkészlettel adta elő.

Egyre többször próbálkozik az egyedül elalvással. Megmondom őszintén, nem tudom, örülök-e ennek tiszta szívből. Mert az önállóan elalvás úgy néz ki, hogy beteszem az ágyba, lekapcsolom az éjjeli lámpát is, és leülök strázsálni a kiságy mellé, amíg el nem alszik őkelme. Mert ez elalvásonként nagyjából 40-90 percet vesz igénybe. Ugyanis minden egyes ágybahelyezés beindít Siminél valamilyen szófosó üzemmódot, és nem képes elhallgatni. Csak mondja, mondja, mondja. Hogy apa, Ádám, mama, papa, Noémi, Pizsó, anya, Cica, dédi (meg egy csomó, akit nem ismerek fel kiejtés alapján) alszik. És újra. És újra. Aztán, hogy emlékszem-e, hogy apa autóval ment dolgozni (valahogy így: Ana? Papa brrrr do-o!) Hiába kérem szépen, csúnyán, akárhogy, addig nem hagyja abba, amíg szó szerint ki nem dől. Remélem, ebben az elalvás mizériában azért lesz változás!

Más hirtelen nem jut eszembe. Ha sikerül összevadászni a meglévő videókat a családban itt-ott előforduló telefonokról, fényképezőgépekről és egyéb kütyükről, még az is lehet, hogy mutatok párat, hogy mindenki lássa, mennyire cuki.

Valamit biztos nagyon jól csináltam

...ugyanis pont most küldtem vissza a KELLO-nak a két hete kiküldött tankönyvcsomag pontos mását. Ennyire azért nem kellene rosszuk érezniük magukat, hogy újra kipostázzák a cuccot. Bár a hiányzóak jönnének már! Akkor pezsgőt bontunk, az hótziher!

Tündérmackó

Ez Simikém másfél évesen. Eddig is az volt, természetesen, csak már nem tudok milyen kellően szirupos, mégis elfogadható címet kitalálni. 

Tegnap megvolt az orvoslátogatás. Simon a tegnapi napon épp 83 centiméteres testmagassággal és 11040 grammos testtömeggel bírt. Ezekkel az adatokkal úgy tűnik, végérvényessé válik, hogy a három gyerek közül ő a legalacsonyabb, és Ádám után alig valamivel lemaradva a második a dagiságban (nyilván azonos életkor figyelembe vétele mellett). 

És akkor következzen, hogy mennyire okos és ügyes gyerek ez a mi pici fiunk.

Evés (és ivás): na, ebben pont nem ügyes. Nem akar egyedül enni kanállal (a többiek ilyen idősen már rég, ugyebár), és pohárból sem iszik valami szépen. A darabos ételt ügyesen megeszi, viszont egyszerűen nem hajlandó néhány percnél többet szentelni az evésre. Így aztán, ha kicsit "szárazabb" ennivaló kerül elé (pl. ma rizses hús), akkor abból nem eszik sokat, mert lejár az időlimit, és nesze neked evés. Szerencsére még mindig nem válogat.

Beszéd: kérem szépen, mindent mond. Na, nehogy azt higgye bárki is, hogy többszáz szavas szókincse van, mert pillanatnyilag a tökéletes magyarsághoz kellő alapvető hangkészlettel sem rendelkezik. Ennek ellenére simán beszél. Vannak az úgynevezett többjelentésű szavak (Simi esetében mondjuk inkább, hogy hangkapcsolatok), amikkel bármit elmond és amelyek jelentésére a "szövegkörnyezetből" illik ráismernie annak, akivel társalog. Mivel az s, sz, cs hangokat sem ejti többek között, ezeket a jól bevált "k"-val pótolja. A magánhangzók szintén elég hiányosak, ezzel nem sokat bíbelődik, gyakorlatilag szinte minden magánhangzó a vagy e. Így aztán ne csodálkozzunk azon, hogy így beszél: kaka=kaka; kuki=kaka; kuka=kaka; cica=kaka; cici=kaka; csüccs=kakk.

Viszont nagy örömömre megtanulta mondani hogy apa, anya, Ádá(m), bár eddig kizárólag akkor mondta, ha megkértük, hogy mondja "szépen" (értsd: magánhangzóval kezdve), amúgy sajnos általában nyanya, papa és Dádá van.

A kétszótagos szavakig még mindig nem jutott el, így az egy szótag plusz mutogatás a kommunikációjának legjellemzőbb ismérve.

Játék: bármivel eljátszik. Mondjuk, ennek pont nem örülök, mert pillanatnyilag épp a konyhafiók kipakolása a legkedvesebb időtöltése. Emiatt jelentősen megcsappant a kiskanál készletünk. Jó, ma épp találtam egyet, a mosógépből vettem ki, miközben pakoltam ki a mosott ruhákat.

Szeret könyvet nézegetni, sőt "olvasni" is. Tegnap valami állatosat nézett, és sorolta: Lóó, ee, kee, háá, öö.. (azaz: róka, egy, kettő, három, öt). Szépen lapozza a sima lapos könyvet is, úgyhogy elképzelhető, hogy karácsonyra megkapja az első komoly, "nagygyerekes" könyvét.

Alvás: erről nem írok. Csak annyit jegyzek meg, hogy az elalvási szokásai megváltoztak. Eddig nem volt más alvós állata rajtam kívül, de vagy 3 hete van, egyből kettő is. Az egyik Pizsó, akit Noémi kifejezetten erre a célra választott még Simi születése előtt, de nem vette tudomásul a gyerek, hogy neki márpedig van alvós állata. A másik egy roppant ronda rózsaszín cica, amit Simi választott magának, hogy honnan, arról fogalmam sincs. Mindenesetre minden alvás előtt közli, hogy "Pe" és "Kaka", magához szorítja őket és lehet is menni aludni. 

A hálótársak megjelenésével egyidőben Simi lemondott arról, hogy ringatás hatására merüljön álomba. Ezt nem bánom, mert sokszor már majd' leszakadt a derekam és a karjaim, mire végre 15 Lencsilány után hajlandó volt elaludni. Most általában szopival alszik el, vagy simán bekéredzkedik az ágyába, és ott (általában vagy 20-30 perc alatt) elalszik.

Szopi: khm, khm... Alig vártam, hogy másfél éves legyen, mert ezt az időpontot tűztem ki végső dátumnak arra nézve, amennyiben magától addig nem választja el magát, akkor megteszem én. Elgyengültem, és úgy döntöttem, hogy hagyom még egy kicsit. Látszik rajta, hogy igényli. igaz, én meg az átaludt éjszakákat igénylem, de még kitartok. Talán 2-3 hónap... Addig csak kihúzom valahogy.

És hát még mindig halálosan jó fej. Rengeteget énekelget, dudorászik, bohóckodik. Néha meglepődök azon, hogy milyen kis okos. A nagyokkal rendszeresen zsörtölődöm amiatt, hogy az innivalós üvegüket amint hazajönnek, tegyék a mosogatóba, ne másnap reggel kelljen a rohanás közepette még azokat is mosogatnom. Pár napja újra megfutottuk a magunk flakonos köreit a nagyokkal, erre hétfő délután, mikor hazajött Ádám és ledobta a táskáját a nappaliban, Simi rohant és kivette, majd betette a mosogatóba a teás üveget. Noéminél ugyanezt eljátszotta. És kedden meg ma szintén.

Ha meglát egy kis akármit a padlón, már rohan a partvisért. Ki-és bepakolja a mosógépet. De kifelé teljesen komolyan ám: kiveszi a ruhát, megrázogatja és utána teszi a kosárba. Együtt pakolunk be, ha mondom, hogy a mosószeres flakont kérem (nem, máskor nem nyúlhat hozzá, kizárólag ha én kérem), akkor azt adja, ha az öblítőt, akkor azt.

Ja, igen, megtanult szabályosan motorozni. És tegnap rájött a köszönés titkára is. Mikor felült a motorra és elindult, hátrafordult, és integetett, ezzel egyidőben közölte, hogy "pá-pá". Eddig csak lefekvés előtt köszönt megszokásból a lent maradóknak, ez volt az első "saját" köszönése.

Egyébként attól félek, hogy vajon nem foguk-e "agyonszeretni". Mert valaki mindig puszilgatja, ölelgeti. Nem szeretjük jobban, mint a nagyokat. Emlékszem, Noémiért mennyire rajongtunk, mert ő volt az első. Minden mozdulatát valóságos nemzeti ünnepként éltük meg, és ő volt a legeslegszebb és legeslegokosabb kislány, akivel találkoztunk. Ádámnál ugyanez volt, mert hát ő ugye fiú, és mennyire máshogy csinálja, mint Noémi, és a kis hurkáit állandóan puszilgattuk. Érte is rajongtunk. De rájuk ketten voltunk. Most viszont itt van egyedül ez a kis majmóca, és mi négyen ontjuk rá a szeretetünket. Sokszor gondolom azt, hogy minden kisgyereknek ennyi szeretethez kellene jutnia, és semmi baj nem lenne a világon. Máskor meg azon gondolkodom, hogy vajon jó-e ez így? Nem lehet, hogy kellene valaki, aki átvesz egy kis "terhet" ebből a nagy szeretetből, mielőtt Simit "túlszeretjük" és elromlik?

Gasztrotündér vagy miacsuda

Ez én lennék. Mondjuk, inkább talán maradjunk a miacsuda megnevezésnél. Mostanában ugyanis az történik, hogy mindenfélét főzök, és sikerül egész ehető a végeredmény. Írom ezt úgy, hogy lassan másfél évtizede küszködök a receptekkel, fazekakkal, fűszerekkel, és be kell vallanom, több csatát vesztettem, mint nyertem. Eleinte még szabadkoztam, hogy ilyet még sosem csináltam, azért rossz, vagy mert a sütő milyen béna már, tök össze-vissza süt, vagy nyilvánvalóan az alapanyagok voltak kellően rossz minőségűek ahhoz, hogy "elromoljon" az élet főzés közben. Azt azért bátran kijelentem, hogy nem azért nem tudok főzni, mert manapság trendi a nem főzés. Én nem vagyok trendi. Egyszerűen csak hiányzik belőlem a főzés iránti szenvedély és a gasztronómia bármely szakágára vonatkozó tehetség írmagja is. De nem adom fel, rendületlenül sütök-főzök (mert muszáj), és azért kisebb-nagyobb sikereim is adódnak a borzalmas lebőgések mellett. Vegyük csak sorjában az elmúlt hét nagyszerű eredményeit.

Szombaton borsófőzeléket készítettem. Majdnem egyhangú közfelkiáltással szavazta meg a család, ugyanis Ádám nem szereti, meg hát én sem túlzottan,  Siminek egyelőre nincs szavazati joga ebben a témakörben (sem). Mivel borsófőzelékben egyáltalán nem szereztem gyakorlatot eddigi életemben, így szakácskönyvhöz nyúltam, egyből kettőhöz is. Semmi Stahl Judit vagy ilyesmi, a két nagy klasszikus: Horváth Ilona és Pelle Józsefné. A két szakértő örök érvényű receptgyűjteményét ütöttem fel, mindkettőt a "zöldborsó főzelék" címszónál.

Ez lett a nyerő

Ez is a polcon van, ezt meg az én nagymamám adta, és anyu is ebből főzött kiskorában

 Rövid tanakodás után, melyet magammal folytattam, végül a "horvátilonánál" maradtam, ugyanis anyósom is abból főzött kezdő korában (a saját példányomat is tőle kaptam ajándékba), így -gondolom- a borsófőzeléket is ebből főzte, vagyis a férjem ezt a fajtát szeretheti. Neki is álltam, nem volt nehéz. Ami furcsa volt -és végén a vesztemet okozta, de ezt akkor még nem is sejtettem-, hogy vajon kellett párolni a borsót, víz nélkül. Én azért adtam hozzá is kis vizet, biztos, ami biztos. Ennek ellenére sem tudtam elkerülni, hogy az idő alatt, amíg Simit kivakartam a kakiból (sajnos, ennek a roppant lélekemelő feladatnak az elvégzésére nem állnak hosszú, tömött sorokban családom tagjai, várván, hogy mikor tojik a ded, így maradok ugye én) és egy picit mókáztam vele (ezt nem kellett volna, utólag belátom), szóval, ez alatt az idő alatt gyakorlatilag szénné égett a borsómennyiség alsó egynegyede. Én egy másodpercre sem estem kétségbe, mert egy gasztrotündér minden felmerülő gasztroproblémát pikk-pakk megold. Miután eloltottam a gázt, kedvemre csapkodtam, ordibáltam és toporzékoltam egy sort, csupán csak a feszültség levezetése céljából, nekiálltam menteni a menthetőt. Az épen maradt borsószemeket szűrőbe tettem, alaposan megmostam, majd beáztattam, hogy az égett íz eltűnjön. Amúgy nem tudom, hogy mi a szakszerű teendő ilyen esetben, tőlem ennyire tellett. Valamit mindenképpen muszáj volt csinálnom, mert nem volt itthon már csak nagyon kevés borsó, amiből két emberre való főzeléket se tudtam volna összehozni. Ezek után feltettem főni a maradék, igen csekély mennyiségű borsót, amit még a fagyasztóban leltem, pont úgy, ahogy először, csak épp egy tapodtat se mozdultam mellőle. Amíg párolódott az ebédnek való, addig hamupipőkéset játszottam, és a tálban ázó borsók közül válogattam ki azokat, amik megítélésem szerint mégis nagyon égettek voltak. Aztán összeborítottam a kettőt, a leírást követve behabartam. Itt pici gond volt, mert Ilonka néni csak annyit írt, hogy "felöntjük vízzel, majd egy deci tejjel", nyilván úgy hitte, a víz mennyiségével mindenki tisztában van. Én öntöttem valamennyit, majd behabartam 2 dkg liszttel, ahogyan azt a recept előirányozta. Híg lett. Ekkor megnéztem, hogy Pelle Józsefné mit javasol habarás ügyben. Nos, ő Ilokna néni lisztmennyiségének a dupláját, vagyis 4 dekagramm lisztet írt elő habarásként. Úgyhogy csináltam egy újabb "kétdekást", amivel tökéletessé vált a főzelék állaga. Az ízéért nem mertem felelősséget vállalni, mivel én nem szeretem, így Noémi kértem fel főkóstolónak. Kicsit sótlannak ítélte meg, így abból tettem még hozzá. Cukrot nem, szerinte az már nem hiányzott belőle, viszont a férjem szerint kellett volna még bele. De ez csak az ebédlőasztal mellett derült ki, megcukrozta és jóízűen elfogyasztotta. Én is. Mert rájöttem közben, hogy mégsem annyira rossz ez a borsófőzelék, és már azt is tudom, milyennek kellene lennie.

Szerdán narancslekvárt főztem. Pályafutásom kezdetén voltak már próbálkozásaim ezen a téren (borzasztó lelkesedésemmel próbáltam tudásbéli hiányosságaimat áthidalni -általában nem sok sikerrel), de miután háromszor dobtam ki adagonként 3 kiló narancsból készült kulimászt, mert olyan keserű lett, hogy teljesen ehetetlen volt, feladtam a küzdelmet. Viszont így, karácsony közeledtével újra felmerült bennem a gondolat, hogy narancslekvárt kellene főzni. Most igénybe vettem a modern technikát, és az internetről hat darab, számomra elkészíthetőnek tűnő receptet töltöttem le. Gondoltam, kipróbálom kis mennyiséggel mindegyiket, és amelyik leginkább ízlik a családnak, abból készítek majd többet is. Elsőre a legkönnyebbet választottam, de bátran mindjárt két verziót (simát és fűszereset) is szándékoztam belőle készíteni. A narancsnak épp szezonja van, így tulajdonképpen bárhol beszerezhettem a megfelelő mennyiséget (lekvárfajtánként mintegy 6-6 darab gyümölccsel számoltam). Azonban a lekvárfőzés időtartamát megközelítőleg 80%-kal csökkenteni tudó bizonyos dzsemfixet sehol nem találtam. Se élelmiszerboltban, se zöldségesnél, se sehol. Aztán végül a Sparban azért csak megkérdeztem (előző nap már futottam egy kört, de nem találtam, pedig szentül hittem, hogy egy akkora boltban bizonyosan lesz), hogy nincs-e véletlenül, és kiderült, hogy van, csak épp nem a polcon, hanem a raktárban, de nagyon kedves volt az eladónő, és hozott nekem.

Végre elaludt Simi, és hozzáláttam. Rém egyszerű recept: kifacsar, összekever, felforral, cukor bele, megint forral 5 percig és mehet az üvegbe. Ától cettig fél óra (plusz a mosogatás). És nem keserű, úgyhogy kidobnom sem kellett. Most azon tanakodom, vajon a maradék 5 receptet kipróbáljam-e, vagy maradjak a tutinál.

Szintén szerdán egy óriási húst sütöttem egyben. Ezt kedden a férjem ízlése szerint bepácolta, nekem csak annyi volt a feladatom, hogy megsüssem. Majdnem sikerült is, csak éppen a teflon edény, bármennyire is szuper, nem alkalmas maradéktalanul steak sütésére (ez vajon magyarázkodás?). Mert nem olyan forró és nem úgy osztja el a hőt, mint egy erre a célra kifejlesztett sütőalkalmatosság, mondjuk vasból. De azért megsült, csak sokkal hosszabb idő alatt, mint én arra számítottam, így kissé (jó, nagyon) szétesett, elveszítve ezzel eredeti báját, ami miatt a férjem megvásárolta. 

Ehhez a szuper húshoz a ház ura steak burgonyát rendelt, és én megígértem, hogy elkészítem. És meg is csináltam, bibibí! Persze, ezt is a netről, és jó is lett, csak szerintem kicsit eltúlozta a recept írója azt az egy deci olajat, amivel meg kellett kenni a krumplikat, mert a végére a legfinomabban szólva is folyt róla az olaj mindenfelé. Ettől eltekintve azért jó lett, senki nem mondta, hogy nem.

No, így vagyok mostanság én és a konyhám. Lassan, több mint 14 év után lehet, hogy megtanulok főzni. Persze, azért továbbra is szorosan fogom Horváth Ilona és a NoSalty kezét, de előbb-utóbb egyedül is menni fog. Igaz, Noéminek nem tanácsolnám, hogy tőlem tanuljon főzni (mondjuk, nincsenek is ilyen irányú ambíciói egyelőre), de talán az unokám egyszer...

A részeredményeket is meg kell becsülni

Tegnap kaptam egy új levelet a KELLO-tól, a lényeget idézem (gondolom, a tankönyvek listájára senki nem kíváncsi). Azért nem írtam hamarabb ujjongva, mert csak későn olvastam,és tegnap különben is két poszt is volt, nehogy azt higgyétek, hogy beteg vagyok, vagy mi, és aggódni kezdjetek elmeállapotom miatt. Szóval akkor a levél (kiemelés tőlem):

Tisztelt Prótár Andrea!

Köszönjük levelét, és nagyon sajnáljuk az okozott kellemetlenségeket.

Minden tisztelettel azt kell, hogy mondjam, az Ön kapcsolata a lehető legjobb a világon*.

Tankönyveinek egy részét a mai napon sikerült postára adnunk, ezúton is elnézését kérjük a késedelemért.

(...)

A hiányzó könyvek beszállítás alatt állnak, amint beérkeznek, értesíteni fogjuk Önt.

Amennyiben –érthető módon- úgy dönt, nem kívánja azokat megvárni, módjában áll visszamondani a rendelés ezen részét, s az összeg visszatérítésre kerül.

Eddigi türelmét megköszönve, 

D. Sz.

Remélem, Ádám könyvei is hamarosan megérkeznek, mert az ő helyzete sokkal rosszabb, hiszen olyan tankönyvcsaládokból tanulnak, amik teljesen újak, így nincs is plusz példány a suli könyvtárában, vagy ami volt, azt már mások kivették. De legalább haladunk előre, akármilyen rögös is az út, ami az okossághoz elvezet. A bölcsességhez sajnos nem...

12 óra 45 perc: megérkezett a csomag!!!!

*Ezzel mondjuk tökéletesen tisztában vagyok, de jó, hogy más is észreveszi.

Tapsolás, nótázás, vidámság

Kérem tisztelettel, ma van Simikénk másfeledik szülinapja! Én erre nem ma jöttem rá, már napok óta tudom, és nagyon készültem is erre a szép napra. Történt ugyanis, hogy hétvégén megláttam a falusi újságban, hogy itt, nálunk (nem a házban, hanem a településen) baba-mama zenés-táncos mulatság tartatik. És mikor? Na? Hát pont csütörtökön, pont azon a napon, amikor Simike pont 18 hónapos. Ezt mindenképpen kihagyhatatlan lehetőségnek tekintettem, és eldöntöttem, hogy akkor kirúgunk a hámból és elmegyünk mulatni a gyerekkel, ha már úgyis van rá megfelelő indok. Amúgy is évek óta szeretnék már valami olyasmin részt venni, ahol a "katedra" másik oldalán vagyok, vagyis nem én irányítgatok egy szekérderéknyi gyereket a hozzájuk tartozó anyukákkal együtt, hanem csak élvezem a gyerekemmel való időtöltést. Na, erre eddig ebben a kis porfészekben városkában nem volt lehetőség, így aztán persze, hogy kapva kaptam az alkalmon, mikor láttam, hogy mégis van. 

Már tegnap elkezdtem készülődni. Szépen hajat mostam, ki is szárítottam kábé egyenesre, sőt, manikűröztem is (viszont nem epiláltam, de bíztam abban, hogy azért csak nem kell bugyira vetkőzni). Alaposan elterveztem a délelőttöt, hogy mindenre maradjon elég idő, és fél 10-kor el tudjunk indulni, nehogy lekéssük a kezdést. Reggel már 6 óra 20-kor fent voltam. Igaz, nem ezért, hanem mert minden nap ekkor kelek, hogy kaját készítsek a nagyoknak, de gondoltam, megemlítem. A reggeli időtöltés a szokásos módon telt, kivéve azt a momentumot, hogy az előző blogbejegyzést megírtam, mert átlagos napokon délelőtt sose írok blogot, mert nincs rá időm. Szóval, kávé nekem, reggeli Siminek (nem akart enni), kis pakolás, játék. Utána gyönyörűen kivasaltam a hajam, meg szemceruzával rajzoltam is valami csíkot a szememre, és szempillaspirált is kentem fel. Igazán nagy örömmel töltött el, hogy reggelre kelve mindössze négy új pattanás nőtt rám, végül is sokkal több is keletkezhetett volna, és azért ez a négy is picike volt, nem óriási furunkulus. Hogy jobb kedvem legyen, a napok óta a számon lévő herpesz szinte teljesen eltűnt, és szokásától eltérően nem változott levedző förtelemmé. Igyekeztem nagyon, hogy ne nézzek ki annyinak (nagyjából 45-50 közötti fiatalos nagymamának), mint amennyinek általában látszom, hát mégis csak egy másfél éves gyerek anyja vagyok, vagy mi a szösz. Felvettem az egyetlen legjobb farmeromat, egy nem pecsétes felsőt, a jobbik edzőcipőmet (azt, amelyik egy kicsit még mindig töri a lábamat, de ez most igazán nem számított, hiszen a gyerekről volt szó). Arra is nagyon ügyeltem, hogy a zoknim még véletlenül se legyen felemás vagy lyukas, esetleg valaha fehér, ámde most már inkább sötétszürke színű, amiről viszont mindenki tudja, hogy lánykorában fehér volt. És milyen jól tettem! Mert tényleg mezítlábas foglalkozás volt, a helyiség tisztaságát megőrizendő. Indulás előtt még megkínáltam Simit banánnal, ha már nem reggelizett, de annyira izgatott volt a nagy esemény miatt valahogy nem volt éhes, és nem akart enni. 

A sikeres (értsd: időben történő) elindulást a helyszínre való sikeres megérkezés követte, ahol már gyülekeztek a csemeték és a mamák. Jó sokan voltak, ezen picit meg is lepődtem. A foglalkozást tartó nő (asszony, anyuka stb.) személyét illetően viszont semmi meglepő nem volt, mert már előre lecsekkoltam a fészbúkon, hogy ki ő (ami tulajdonképpen mindegy is, csak az a fontos, hogy 10(!!!) évvel fiatalabb nálam), nehogy csak álljak ott mint szamár a hegyen, hogy akkor kit is kell nézni, ha esetleg amúgy nem lenne egyértelmű. 

Odaérve teljesen megnyugodtam, hogy nem vagyok annyira toprongyos, sőt a farmerral lehet, hogy kicsit túl is lőttem a célon, mert volt pár anyuka, akiknek ha fehér pihék lettek volna a hajában, simán elhiszem, hogy akkor ugrottak ki az ágyból.

Simi az első néhány percben csak ült az ölemben, és komoly arccal mérte fel a terepet: ennyi kisbabát ennyi anyukával összeterelve egy helyre ő még sosem látott. A foglalkozás elején (az ölben ülős részben) nagyon egyszerű volt vele, ringattam, tapsoltunk, szépen a koreográfiára a többiekkel együtt. A járkálós rész már nem ment ennyire simán, de azért vettük az akadályt. Viszont a következő földön ülős éneklést már nem bírta, el-elszaladgált tőlem, szélesen vigyorogva és bohóckodva mindenkire. Irtó kis cuki volt, komolyan! Ámde azon totál kiakadtam, hogy a foglalkozást tartó lányon és rajtam kívül egy anyuka sem mosolygott. Ennyi fapofával éneklő anyát én még nem láttam. És a kisgyerekeik is hozták ugyanezt: érzelemmentes arccal ültek, néztek, sétáltak stb. Mondjuk lehet, hogy csak Simi az, aki állandóan vigyorog és jópofizik, ezért tűntek a többiek ennyire másnak. Nem tudom. Mindenesetre mindketten nagyon élveztük a mókázást: én azért, mert nem én vezényeltem, és összesen csak egyetlen gyerekre kellett figyelnem (rémesen egyszerű ahhoz képest, amit a melóban csinálnom kell), Simi pedig ugrabugrált (tényleg, majdnem rendesen, páros lábbal nem is tudtam, hogy ezt is tudja), és sok-sok vidám percet okozott mindenkinek, és még boldoggá is tette, hogy bohóckodhat. El is határoztam, hogy mindenképpen megyünk legközelebb is, egy kis környezetváltozás jól jön mindkettőnknek, Simi borzasztóan jól elvolt, és hát 700 Ft-ot bőven megért. A foglalkozás különben olyan Ringató-féleség volt, vagy Tücsökzene, csak persze nem az, mert az ugye frencsájz, és bár gyakorlatilag tökugyanaz, mégse az. Értitek...

Mivel Simike mindenféle testi fejlődését nyomon követő paramétereknek teljes hiánya áll fenn, ezekről nem is ejtenék szót. Jövő héten megyünk a 18 hónapos oltásra, akkor megtudok mindent, és természetesen közhírré is teszem. Ekkor fogok beszámolni legkisebb gyermekem elme-, mozgás-, beszéd- és természetbeni változásairól, arról, hogy hogy is áll a mindentudással így, másfél évesen. 

Azért néhány friss képet csatolok, ha már félévfordulót tartunk. Szinte egész nap próbáltam fotózni, hogy legalább egyetlen valamire való portré készülhessen róla, de ez a gyerek folyamatosan pofákat vág, mókázik, szórakoztat. Legalább más is megláthatja, miért mosolygott rajta mindenki a foglalkozáson.

Juhééé, választ kaptam!!!

Mégpedig a KELLO-nak küldött levelemre. Nesze semmi, fogd meg jól!

Íme:

Tisztelt X.Y.!

Tárgyi rendeléséből 7 db cikkszámot nem kaptunk még meg a Kiadóktól.

A csomagja feldolgozás alatt áll, de mivel ügyfélszolgálatos vagyok, nincs rálátásom a Raktár készletére és a beérkezésekre, ezért nem tudok információval szolgálni, mikor fog beérkezni a fennmaradó megrendelése.

A csomagolás, számlázás után automatikus rendszerüzenetet fog kapni a szállítás pontos időpontjáról.

Üdvözlettel:

W.Z. 

Én újra írtam nekik, ezt:

Tisztelt W. Z.!

Köszönöm válaszát, ami sajnos nem vitt közelebb ügyem megoldásához. Tisztában vagyok vele, hogy nem Ön tehet róla, sőt, gyakorlatilag semmi beleszólása nincs a dolgokba, de úgy éreztem, valamit tennem kell. Tudom, hogy a KELLO honlapján megadott telefonszámokon (amennyiben valaha valaki is felvenné a kagylót, de nem teszi) szintén ügyfélszolgálatosokkal tudnék beszélni, akik ugyanennyire tudnának abban segíteni, hogy végre a könyveimhez juthassak, mint Ön.

Sajnos, én csak egy egyszerű anyuka vagyok, nincsenek kapcsolataim sehol, nem tudok olyan telefonszámokat, amik valami "nagy fejes" íróasztalán csöngetnék a telefont. Illetve egyet ugyan tudtam, de azon a számon már "előfizető nem kapcsolható", nyilván, mert túl sokan zaklatták az illetőt. Egyetlen jó kapcsolatom maga az Isten, de hiába kérem, úgy látszik, ebbe a tankönyvproblémába még az ő bicskája is beletört, vagy egyszerűen rám hagyja az intézkedést. 

Vidéki vagyok, itthon egy kisbabával, így eljutni a budapesti boltjukba viszonylag nehézkesen menne. Arról nem is beszélve, hogy tetemes útiköltség kifizetésére lennék kényszerülve annak ellenére, hogy a házhoz szállítás -szintén nem csekély- díját már kifizettem. Megmondom őszintén, abban is kételkedem, hogy az üzletben dolgozók -amennyiben kizárólag eladók dolgoznak a kirendeltségeken- érdemben tudnának segíteni abban, hogy ez az őrület minél előbb megoldódjon. Esetleg ügyintéző munkatárs is dolgozik a budapesti boltban? Ha tudnám, hogy segít valamit az, hogy személyesen odamegyek és patáliát csapok, megtenném. De egy, az ügyemben segíteni nem tudó embert nem szívesen hoznék kellemetlen helyzetbe, mert hát alapvetően én nagyon kedves, megértő, intelligens nő vagyok, akinek volt gyerekszobája.

Amúgy a türelmem is végtelen, ez mindenki számára nyilvánvaló lehet, hiszen hónapok óta várok a csomagomra, eddig nem pattogtam, nem méltatlankodtam (jó, két mérges posztot azért kiettem a Facebookra), és megingathatatlanul bíztam abban, hogy amit ígértek, be is tartják (sokan mondták már, hogy javíthatatlanul hiszékeny és naiv vagyok, talán igazuk van).

Sajnos azonban a cérna elszakadt. Leginkább azért, mert a gyerekeimről van szó. Elfogadhatatlan, hogy azért írjanak rossz dolgozatot, mert elkeveredett a szeptemberben kapott fénymásolt lap, amiről tanulni kellett volna, holott megvettük nekik a munkafüzetet. Vagy azért ne tudjon órára készülni, mert egyik osztálytársa sem tudta a Facebookra feltölteni a neki hiányzó tananyagot, pedig van könyve amiből megtanulhatta volna, csak épp Önöknél.

Az előző levelemmel nem fenyegetőzni akartam, hanem teljesen komolyan gondolom. Sajnos, nincs más eszköz a kezemben, ki vagyok szolgáltatva a KELLO-nak, ezért határoztam úgy, hogy amennyiben a jövő hét végéig nem érkeznek meg a könyvek, hivatalosan is panaszt emelek a cég ellen.

Tisztelettel,

X. Y.

Nagyon várom, hogy mi sül ki ebből, komolyan.

Betelt a pohár

Tudom, tudom, hangember vagyok, és nem tettem semmit a tankönyvek ügyében a múlt héten, pedig megígértem. Amúgy igazából az van, hogy akartam még adni egy pár napot a nyomorult KELLO-nak, hátha küldik a könyveket. Nem tették. Én viszont most az előbb küldtem el nekik egy levelet, amiben nem rejtettem véka alá, hogy mi a bajom velük, és balhé lesz, ha nem jönnek a könyvek. Azért ezt az opciót választottam, mert a Fogyasztóvédelemnek leadni a kérvényt elég macerás (de tuti megteszem, ha nem küldik a cuccot), így talán a fejükhöz kapnak megszánnak, és postázzák a csomagomat.

Írtam bele egy-két jogokkal kapcsolatos dolgot, ami simán lehet, hogy nem úgy van, viszont hatásosnak tűnik és jól is hangzik (jogászok, bocs), és hátha elérek vele valamit. Amúgy igazán tisztelettudó, kedves hangú levelet írtam, pedig egy fröcsögős, ordibálós járt a fejemben, de hát a neveltetésem, ugye.

Íme a levél:

Tisztelt KELLO!

Többszöri ígérgetésük ellenére a mai napig nem érkezett meg az általam már augusztusban kifizetett tankönyvcsomag (2013. 07. 22-én adtam le a rendelést 4236-os rendelésszámon). Az alábbiakban két, hozzám érkező levelükből idézek.
Az első 2013. október 2-án érkezett, válaszul a rendelésem iránti érdeklődésre:

(...)A jövő  héten  postára adjuk a jelenleg készletünkön lévő megrendeléseit.
A fennmaradó cikkszámokat (Sajnos több, mint a fele hiányzik), melyeket még a Kiadók nem tudtak kiszállítani részünkre készlethiány miatt, azokat később fogjuk Önnek küldeni szállítási költség felszámítása nélkül.(...)

Ezt követően október 17-én kaptam egy levelet (gondolom, rajtam kívül még jó néhányan)  Arany László Tamás ügyvezető igazgatótól. Ebből is idézek: (...)A jövő hét folyamán igyekszünk minden kedves Vevőnknek maradéktalanul kiküldeni a megrendelt tankönyveket.(...)

A két levél kézhez vétele óta már több "jövő hét" is eltelt, de eddig egyetlen könyvet sem kaptam. Igazán sajnálom, de a türelmem elfogyott. Ezeket a könyveket én megvásároltam, tehát az én tulajdonomat képezik attól a perctől fogva, hogy a csekket befizettem a postán. Ennek ellenére nem jutottam a mai napig a tulajdonomhoz. Rendkívül felháborítónak tartom, hogy az iskolákba már az Önökhöz szeptemberben pótrendeléssel leadott könyvek is megérkeztek, noha engem türelemre intettek, mondván, a kiadók nem szállították le a könyveket (Csak az enyémeket? Az iskolák részére hogyhogy volt könyv?). Azt sem értem, hogy miért rendelhetőek folyamatosan a honlapról azok a könyvek, amelyeket nekem még nem postáztak úgy, hogy nem áll mellettük semmiféle megjegyzés arról, hogy "ideiglenes készlethiány" állna fent, vagy a szóban forgó tankönyv(ek) épp nyomtatás alatt volnának.

Arról én igazán nem tehetek, hogy Önök nem tudják a vásárlói igényeket kielégíteni, mert többen rendeltek a honlapról, mint ahogy arra számítottak. Higgyék el, én sem önszántamból tettem, hanem iskolai felkérésre, mint ahogyan több szülő is gyermekeim iskolájából. A gyerekek szeptember óta fénymásolatokból, osztálytársak könyveiből, facebookra feltöltött anyagokból tanulnak, holott vannak könyveik, csak nem nálunk. Sajnálatos módon az Önök kereskedelmi magatartása miatt az én saját tulajdonomhoz való jogom, illetve a gyerekeim tanuláshoz való joga sérül.

Önök megígérték nekem kétszer is, hogy a "jövő hét folyamán" küldik a megrendelt tankönyveket. Most én teszek egy ígéretet Önöknek: amennyiben a jövő hét végéig (2013. november 29., péntek) nem érkezik meg hiánytalanul a megrendelt tankönyvcsomag, jogorvoslatot kérek ebben az ügyben, valamint panaszt teszek a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóságnál Önök ellen tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat címén.

Tisztelettel:

XY

vásárló

Roppant kíváncsian várom a fejleményeket... Majd beszámolok mindenről.

Irgum-burgum 2.0

Elég régen írtam ezt a bejegyzést. Csak tájékoztatnám az olvasóközönséget, hogy a gyerekeimnek azóta sem érkeztek meg a tankönyvei. Ezen már kétszer kiakadtam a fészbúkon, de azért ez mégis csak a blogom, gondoltam, itt is megörökítem a magyar tankönyvellátás szégyenfoltját.

Na, szóval azt ígérték, szeptember vége felé lesznek könyvek. Október 3-án írtam egy e-mailt (amellett, hogy folyamatosan hívtam a megadott 8 telefonszámot felváltva, de senki nem vette fel, vagy azt mondták, hogy nem kapcsolható előfizető), amire másnap válaszoltak is, hogy elnézést, de a rendelt könyvek több mint a fele hiányzik. Ennek ellenére a következő héten természetesen elküldik nekem a meglévőket, utána jön a többi is, de akkor nem kell a postaköltséget újra kifizetnem. Köszi.

Na, ahogy közületek bárki megkapta a gyerekeim könyveit, pont úgy kaptuk meg mi is. Annak ellenére, hogy október 13-án kaptam egy -vélhetően- körlevelet valami KELLO-s főmuftitól, hogy újra elnézést kérnek, de a jövő héten tutira küldik az összes könyvet. Ennek holnapután lesz kerek egy hónapja, és azóta sincsenek könyvek.

Eddig bírtam cérnával (ugyanis én vagyok a türelem és a megértés élő szobra, komolyan). Most két lehetőség felett agyalok. "A" verzió: írok nekik egy e-mailt, hogy amennyiben 5 munkanapon belül nincsenek nálam a könyvek, feljelentem őket a Fogyasztóvédelmi Hatóságnál tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat címén. "B" verzió: előbb feljelentem őket a fogyasztóvédelemnél, utána írok nekik, hogy megtettem, és kapjanak már a fejükhöz, legyenek szívesek. Még nem tudom, hogy lesz, de holnap lépek mindenképpen, mert ez már nonszensz, hogy november közepén nem tud a gyerek tanulni, mert a kifizetett, tehát az és saját tulajdonomat képező könyvek még nem érkeztek meg.

Mars-expedíció

Felfedeztem Bruno Marsot. Azért kellett ezt megtennem, mert -és itt most kérek minden 30 év alatti olvasót, hogy ne kapjon a szívéhez, és ne halálozzon el anginás rohamban- halványlila ibolyám sem volt eddig arról, ki ez a fickó. Ismertem ugyan egy-két számát a rádióból, de egyáltalán nem tudtam, hogy azokat pont ő énekli, az arcát meg életemben nem láttam. Na, ilyen előzményekkel látogattunk ki férjjel és nagylánnyal csütörtök este a fent említett fiatalember koncertjére. Azért megsúgom, hogy a többiek képben voltak a házigazdával kapcsolatban, csak én voltam homályban. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy a férjem munkahelye által biztosított ún. "kultúra utalvány" által jutottunk el ide. Amúgy sose vennénk ennyi pénzért koncertjegyet, pláne nem hármat. Régebben fel lehetett használni ezt az utalványt könyvvásárlásra is, de manapság az olvasás nem része a kultúrának, így mindössze rendezvények látogatására lehet felhasználni a kiporciózott összeget.

Persze, megint gondban voltam. Először is, mert nem tudtam, mit vegyek fel (nincs nagy választék ezen a téren nálam), így maradtam annál, amit mindig szoktam: farmer és pulcsi, végül is egy koncert, nem pedig egy hangverseny, amire készülünk. Nem lőttem mellé, mert mindenki abban volt, amiben akart, nem volt dress code. Így találkoztam atlétába bújt fiatalokkal, de olyan is volt, aki nyilván célt tévesztett, mert betlehemezni való bekecs volt rajta (ez most amúgy divat?). Voltak ott hajadonfőtt, ám a fejfedők mindenféle tárháza is felvonult: bézbólsapka, valami fejtetőn hordható sildes sapka (nyilván az 1,60-as fiatalember testmagasságát mintegy 15 centivel növelendő, ugyanis jobbján egy nála kb. ennyivel magasabb hölggyel masírozott fel-alá), kendő, "bájalexsapka" (nem csak feketében), kalap. Cipőből szintén volt minden. Leginkább edzőcipő, de 15 centis sarkú körömcipő (a küzdőtéren álltunk), gumicsizma (ebből volt mindenféle: egyszínű, kockás, szegecses, masnis), nem gumi, viszont nagyon bundás csizma, ámde papucs nem volt.

Másodszor az volt a baj, hogy nem tudtam, hogy kell mozogni egy ilyen 21. század beli koncerten. Nyilván, ez a problémám abból adódott, hogy nem tudtam, kinek a koncertjére megyek, és miféle közönség lesz ott. Aztán ebben is nyugalmam lett, mert mindenki úgy táncolt, ahogy tudott akart. Az idősebbek a 80-as évek diszkótáncát lejtették, a fiatalabbak robotzsaru- vagy medvetáncot adtak elő. A sokkal idősebbek (akik még nálunk is öregebbek voltak) pedig szálfaegyenesen álltak gyermekük mellett. A legnagyobb többséget képviselők azonban fejük felett két kézzel tartott okostelefonnal (vagy bármilyen más modern adathordozóval) álltak szilárdan, vigyázva, nehogy bemozduljon a kép illetve felvétel, amit a színpadon lévő híres emberről készíteni óhajtottak. 

Amúgy a koncert tényleg jó volt. Az elején volt valami felejthető előzenekar, ennek köszönhetően el is felejtettem, kik voltak. Valami Myron, vagy Brian, vagy Miron akárki, akinek egy középen kettérepedt szív a logója (emblémája?, védjegye?, miaszösze?), és aki eljátszott vagy 10 ugyanolyan számot. Nekem úgy tűnt, mintha 40 percen keresztül ugyanazt játszotta volna, de én nem vagyok valami vájtfülű, úgyhogy elnézést, ha valaki ismeri és szereti az előadót.

Ezek után vagy 20-25 perc szünet következett, mert a mi Brunónknak át kellett rendezni a színpadot. Ez megtörtént, és akkor bejött az, akiről addig azt sem tudtam, kicsoda: egy színesbőrű Tom Sawyer... De komolyan, világos nem szalma, de annak tűnő kalap, világos ing, mellény, kicsit kinőtt bokalengő nadrág, mindez egy kistermetű figurán. Nekem egyből az jutott eszembe, hogy vagy azon nyomban felszólít minket kerítésfestésre, vagy előhúz mindjárt egy döglött macskát valahonnan. Persze, nem ez történt. Egy tényleg jó hangulatú koncert vette kezdetét, volt ott látvány, "hallvány", ami kell: jó zene, táncos koreográfiák, fények, konfetti, csillogás, show. Az sem volt különösebben zavaró, hogy nem ismertem minden számot alig ismertem egy-két számot, mert a zene klassz volt. És hát körülöttem mindenki énekelt, csápolt (ha éppen nem fotózott), jól érezte magát. Én is. Éljen a kultúra!

Egyebek közt...

... rátaláltam a fészbúkon az "Üzenetek" Egyéb mappájára. Persze, nem magamtól, hanem azért, mert az elmúlt napokban két helyen is olvastam, hogy van ilyen. Gondoltam, akkor hajrá, megkeresem. Meg is találtam, és nagyon kíváncsian nyitottam ki, gondoltam, lesz vagy 2-300 olvasatlan üzenetem, végtére is már vagy 3 éve tagja vagyok a portálnak. Na, most kapaszkodjatok meg, összesen 4, azaz négy darab olvasatlan üzenetem volt! Ennyire vagyok népszerű :). Két darab idegen nyelvű, ezeket nem nyitottam meg. Aztán volt egy pontosan 1 évvel ezelőttről, az akkori ajándékba kínált kismacska után érdeklődtek. Szerencsére, azóta már nincs meg. És volt egy egész frissnek mondható, idén júliusi kérés az egyik volt osztálytársamtól, hogy segítsek neki megszervezni az osztálytalálkozót. Neki válaszoltam egy szabadkozó üzenetben, hogy nem suttyóságból nem írtam eddig, csak éppen nem vagyok tisztában a FB működésével. Megértette, írt is, de azóta nem jelentkezett. 

... rátaláltam tegnap az elveszettnek hitt távirányítónkra: Simike a kukásautóba rejtette. De ez még mindig jobb, mintha magába a kukába dobta volna. 

... Simike rátalált az egyik melltartómra. Nem volt nehéz dolga, a szárítón volt, mert épp száradt. Levette, a fejére tette, és közölte, hogy "sapka". Most erre mit mondjak? Tényleg akkora a fejére...

... még mindig nem találtam rá az értesítésre, hogy postázták a srácok nyáron megrendelt és kifizetett tankönyveit. Nagyon pipa vagyok, mert bár én vagyok a türelem szobra, ezt azért picurkát túlzásnak tartom. Már komolyan fontolgatom, hogy írok a fogyasztóvédőknek vagy valakinek, mert ez azért nem járja. Pedig komolyan elhittem, amit egy hónapja írtak, hogy jövő héten küldik. Aztán három hete megint a jövő hetet ígérgették, azt is bevettem (többen jelezték már felém életem során, hogy borzasztóan naiv és hiszékeny vagyok, de én tényleg nem feltételezem senkiről, hogy direktbe belehazudik a képembe), de azóta sincsenek könyveik. Végül is minek is tankönyv? Van az osztálytársaknak, lehet azt fénymásolni, nem? Ki a csoda ez a KELLO, hogy ezt megteheti?

Mozgalmas napok

Ezek állnak a hátunk mögött. Az elmúlt hétvégén voltunk barátokkal és azok gyerekeivel Nógrádban három napot. Aztán jöttek a tesómék full családilag, tegnap mentek haza. Írni nem akarok ezekről, csak pár képet rakok. A legtöbbön sok ismeretlen ember között vagyunk láthatóak, így csak azok közül mazsoláztam egyet-kettőt, amin a család szerepel. Jó, olyan is van, amiről utólag levágtam azokat, akik nem vérrokonok. Már, amelyikről sikerült.

Púp a hátamon :-)

Kis krumpli orrúm az Apukájával

Repül a, repül a...

Őt már nem lehet eldobni olyan könnyen (amúgy ez a hosszú lábú nő Noémi)

"Dádá"

Óriás

Kotlós

Vajon az Isten akarja így?

Mármint, hogy a macskánk ne legyen kimiskároltatva. Több, mint egy hetet kapott, hogy lenyugodjon, és ma reggel szépen engedje magát betenni a szállító dobozba. Vagy felkérésre önként belemásszon. Ugyanis a férjemnek az az ötlete támadt, hogy tegyem ki a boxot az udvarra, tegyek bele jófajta macskakaját, és a macska majd belemegy, aztán persze rájön, hogy nem is rossz benne lenni, és akkor majd szeretni fog belemászni, és ha eljön az idő, csak kinyitjuk a doboz ajtaját, ő meg, mintha csak a macskamennyország kapuja lenne tárva előtte, szépen, amolyan macskás nyugalommal belesétál, becsukja maga mögött az ajtót, és zoknyávogás nélkül tűri, hogy elvigyem az állatorvoshoz, és ott jól megműtsék.

Na, ezzel szemben az van, hogy a macska tényleg beteszi a fejét, sőt akár a fél testét is a dobozba, ha van benne kaja. Ennek ellenére ma nem lehetett betenni. Reggel a férjem vagy negyedórán keresztül próbálta magához édesgetni, de nem jött a dög. Aztán a szomszéd kislány, akit a férjem hord a mieinkkel együtt suliba, mert ugyanoda járnak, pusztán segítési szándékkal megpróbálta megfogni a cicát, mire az úgy elszaladt, mint a fene (hogy szalad a fene?). Aztán elmentek.

Kilenc után valamivel már itt volt a macska, kivittem egy kis csalikaját, amire persze oda is jött. Én megpróbáltam megfogni, de ahogy megfogtam, ő megpróbált megharapni(!!!), amit még soha senkivel nem tett. Amúgy a múlt heti karmolások még mindig a lábamon vannak, gondolhatjátok, mit kaptam tőle. Úgyhogy amint a foga odaért a kezemhez, én bevallom férfiasan, útjára engedtem, mert nem állt szándékomban a karmolások mellé macskaharapást is begyűjteni (irulok-pirulok, de nincs beoltva), aminek folyománya lett volna a Tetanusz oltás, amit nem kívántam. 

Több lehetőség is felmerül a cicc további sorsával kapcsolatban. Valahonnan szerzek egy solymászkesztyűt, aminek segítségével beteszem a boxba, elviszem, beoltatom veszettség ellen, hazahozom. Aztán valamikor nemsokára (ha kiheverte a sokkot) újra -immáron veszettségtől nem félve puszta kézzel- újra bedobozolom, és a doki megműti.

Vagy hagyom a fenébe az egészet, továbbra is szül, mint az állat, én meg nevelgetem és ajándékozgatom a kiscicákat elfelé.

Van még egy kis ideje, hogy észhez térjen, és be tudjam terelgetni a dobozba. Ha nem sikerül, hívom az állatorvost (tiszta pancsernek fog nézni, nem is csodálom), hogy hagyjuk az egészet a csodába. Komolyan úgy érzem, hogy isteni beavatkozás van készülőben, mert már sok macskát sokszor tettem dobozba, de még sose volt, hogy ne sikerült volna. Talán jövő héten elüti egy autó, és fent nem akarják, hogy tizenötezerért megműttessük, vagy magától is terméketlen lesz ezután (mondjuk a rámért sokkhatásoknak köszönhetően)? Nem tudom.

Na, nem sikerült. Hiába hívtam, csalogattam, nem jött közelebb a nyavalyás. Úgyhogy megkértem a férjemet, hívja fel az állatorvost (nem akartam megint hülyét csinálni magamból...), és monnya le az időpontot. Lemondta, majd visszük, ha megfogtuk. Sohanapján.

Piszkosul berezeltem

Mégpedig az iskolától. Nyár végén írtam , hogy jelentkeztem újra a főiskolára, hogy meglegyen az elmúlt évről is a rendes papírom, ha már végig tanultam azt az évet is. Na, első lépésként szeptemberben halasztottam egy félévet. Igazából azért, hogy legyen időm szakdolgozatot írni. Aztán most ott tartok, hogy hagyom az egészet a csodába. Regisztrációs díj ide vagy oda, nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy megint éjszakákon át szakdolgozatot írjak, aztán ész nélkül (szó szerint, sajnos) tanuljak, majd úgy államvizsgázzak, hogy majd' betojok a félelemtől. Túl friss még az élmény, és valljuk be, nem volt annyira felemelő, hogy mostanában újra át szeretném élni. 

Pedig mekkora szám volt, te jó ég! Én biztattam mindenkit, hogy hajrá, bele kell vágni, hát a hülyének is megéri, és most tanultuk a dolgokat, és sokkal könnyebb és testhezállóbb, mint amiből idén júniusban záróvizsgáztunk. Erre tessék. Most úgy be vagyok ijedve, hogy csak na.

Szóval pillanatnyilag parázok ezerrel, pedig lassan dűlőre kellene jutnom magammal, hogy akkor A vagy B, mert ha mégis meg akarom csinálni, akkor legalább a szakdoga témáját ki kellene választanom egy megfelelő tanár kíséretében. De vajon fel tudom-e szívni magam még egyszer annyira, hogy 3 gyerek mellett, alvás nélkül, agy nélkül, segítség nélkül képes legyek megcsinálni?

Nem tudom. Alszom még rá egyet-kettőt...

Pakol, olvas, beszél

Ezt a bejegyzést hétfőn írtam. Azért nem töltöttem föl, mert szándékomban állt Simi beszédéről egy videót készíteni, majd mindenki nagy örömére ide feltölteni. Nem sikerült, így a posztról is megfeledkeztem (mondtam már, hogy mostanában milyen feledékeny vagyok?). De éjszaka eszembe jutott, így gyorsan felrakom, igaz videó még mindig nincs.
 
Mostanában nem igazán írok pontosan a hófordulókon, de itthon van anyukám, kivitte Simit játszani, úgyhogy most lehet. Persze, nem hosszút, mert elvileg vasalok...

Milyen is a gyerek? Mert hát gyerek már, nem kisbaba. Ezt azért sajnálom, olyan jó volt, mikor még igazi baba volt. Már csak az illata a régi, a puha haja és a szopi. 

Rohan. Állandóan siet, sokat esik, de nem különösebben érdekli. Ha picit nagyobb a baj, jön és cuppog, hogy pusziljam meg. És valóban, a puszi mindent gyógyít. 

Mászik. Bárhová be, fel, alá. Aztán persze mindig én segítem ki szorult helyzetéből. Mikor mondjuk a kockatároló műanyag vödörbe próbál belemászni (csak az egyik lába fér bele), de annyi esze már nincs, hogy ha leül, akkor simán kihúzza a lábát. Persze, állva is menne, de fél még egy lábon állni, így a második próbálkozás után jön az ordítás, hogy azonnal vegyem ki a vödörből.

Az ágy alól nehéz volt kibányászni

Apa zoknis fiókjában. A zoknik már kipakolva, kellett a hely, hogy elférjen a gyerek

Pakol. Mindenhonnan mindent. Minden elérhető fiókot kihuzigál és kirámol belőle, ugyanez vonatkozik a szekrényekre is. Naná, hogy nyitva/kihúzva hagy mindent, így aztán a feje csupa lyuk már. Mert mikor elmélyedt játékából eszmélve feláll, mindig (naponta ötvenszer) üti be a fejét a fiók vagy a szekrényajtó sarkába. Pillanatnyilag négy sebet tudtam összeszámolni a kobakján. Jelenleg három félpár lábbelinek keresem a másik felét, de az egész házban nem találom sehol. Még a mosógépben sincsenek. Remélem, nem dobta ki a kukába őket, bár elég sanszos a dolog.

Ennek a három pár cipőnek keresem a párját...

Játszik. Bármivel képes eljátszani. A legújabb szenvedélye, hogy az egyik séta alkalmával gyűjtött pár darab gesztenyét (miért is nem szedtem többet?) pakolássza mindenhová: kukásautóba, formabedobós játékba, vödörből ki-be. Meg a kukába, így vészesen fogy az állomány, remélem, lehet még ilyenkor valahol gesztenyét találni. Ha nem, legfeljebb átállunk a dióra.

Olvas. Szenvedélyes könyvnézegető, bár elolvasni még nem hagyja azt, amit lehetne, csak fel kell sorolni mindent, ami látható (Ádám dettó). Persze, önállóan is elolvasgat, mutatja mi van a képen, és szépen mondja is. Tegnapelőtt teljes döbbenetemre egy addig ismeretlen könyv ábráit is felsorolta (baba, néni, bácsi, labda, autó, virág, könyv, cipő, "hamma" stb.) anélkül, hogy előtte közösen megnéztük volna.

Beszél. Egyre tisztábban, bár sajnos még mindig többnyire "egyszótagos szavakkal". Viszont a hangjai folyamatosan tisztulnak, van már "h", "k" és "g" is, így muszáj mihamarabb valamilyen adathordozóra rögzíteni a mostani állapotot, nehogy hirtelen megtanuljon folyékonyan beszélni, és semmi emlék nem maradjon a cuki babadumából. Elkezdett énekelni is, bár kizárólag a Boci, boci, tarkát hajlandó prezentálni, bár a szöveg elég változatos: ba-ba-ba; la-la-la; da-da-da és sorolhatnám. Nagyon szereti a mutogatós mondókákat, néhányat már meg is tanult, ilyen a Csip-csip csóka, Töröm, töröm a mákot, Itt a fejecském.

Szeret. Naponta többször, igen változatos formában fejezi ki irántam érzett gyermeki rajongását. A legegyszerűbb pusziadás mellett fel-felbukkannak egyéni megoldások is. Ilyen volt például, mikor pénteken sütőpucolás közben (én pucoltam, ő pakolászott) a fiókból megszerzett legnagyobb zománcos merőkanállal csapkodott hátba, gondolom azért, mert szeret.

Alszik. Még mindig nem. Így aztán én sem. 

Okos. Nem viccelek, tényleg az.

Ősz, eső, takony

Ma délutánra megint elkezdett folyni Simi orra. Nem tudom, mi lesz belőle, de jó lenne megint megúszni pár nap orrszívással és orrsprézéssel, mint a múltkorit. Épp elegem van már az elmúlt napok alatt történt mindenféle végtermékek és taccsok takarításából, nem akarom újra kezdeni.

Mert ugye ősz van, esik az eső, emiatt állandóan sáros (meg mindenfélés) a babakocsi kereke, amit folyton folyvást puceválni kell. Aztán tegnap, szintén az eső hatására, jól felázott a kertben a föld, és előkerült mindenféle állati ürülék (lánykori nevén macskakaki), szintén felázott formátumban, amibe Simi jól bele is lépett. Nem lett annyira nagyon trutyis, épp csak a cipője egész talpa, plusz körbe a teljes pereme lett olyan. És hát nem is volt annyira gusztustalan, mikor néhány órányi száradás után megpróbáltam a járdához jól odaverve a cumó nagyobbik részét eltávolítani. Ezek után fertőtlenítős kendővel (sokkal) törölgettem a cipőket, majd vízbe áztatva és újra a járdához csapkodva próbáltam megszabadulni a bent ragadt utolsó kakimolekuláktól. Sikeresen, és annak külön örültem, hogy a mackógatyámra csak alig került a folyékony trágyaléből. 

Történt mindez azután, hogy kaptam a szomszédtól 6 darab tojást. Úgy frissen, melegében, a fészekből kivéve, full tyúksz*rosan, a kicsi kezeimbe. A szomszéd javaslatát, miszerint tegyem csak be a kabátzsebembe őket, nem fognak összetörni, figyelmen kívül hagytam. Persze, ezeket is sikáltam, mondjuk, a járdához azért nem csapkodtam őket, de utána lehetett mindent Domestosozni.

Ja, és ez a kakipucolós nap azután a nap után következett, mikor is Simi félrenyelt, öklendezett és kihányta az egész emésztetlen uzsonnáját a félig emésztett ebéddel együtt. Ha valamit nagyon utálok takarítani, az a hányás, szerencsére Simi tudja ezt. Mondjuk, annyira azért nem volt rám tekintettel, hogy kulturáltan a vécécsészébe vagy egy lavórba taccsoljon, de a szőnyeget pont nem rókázta össze. Így csak a teljes ruházatát, a mamuszát és a székhuzatot kellett kimosnom. 

Ma nem mentünk ki az udvarra. Jó, enni kapott a gyerek, de szeret engem nagyon, így minden bent is maradt. Holnap is adok neki enni, de az udvarra menetel felett még erősen hezitálok.

Ember tervez...

A múltkor írtam a macskás bejegyzésben , hogy Dagi cicánk ész nélkül történő szüléseinek véget kívánunk vetni, így előjegyeztettem ivartalanításra. Egészen pontosan a mai napra.

Ezért aztán tegnap már meg is kezdtem a megfelelő előkészületeket. Visszaszereztem a lassan két éve kölcsönadott macskaszállító dobozunkat, valamint nem adtam enni és inni déltől a macskáknak. Egyiknek sem, ugyanis nem találtam kivitelezhető megoldást arra nézve, hogy az egyik macska kap enni, a másik meg nem, mikor mindkettő mindig ugyanott van. Gondoltam, egy evés kihagyása nem árt meg a másiknak sem. Tényleg nem lett baja.

Különben remekül elterveztem a mai napot. Úgy gondoltam, hogy reggel 9-re odaviszem a doktorhoz a macskát, ott majd vigyáznak rá a műtétig és utána (itt így szokás). Én meg szépen elmegyek a postára és bevásárolni Simivel, délután elmegyünk a cicáért és milyen jó lesz nekünk. Gondoltam, a macsek szépen elfér a dobozában a babakocsi kupoláján, odasétálunk, leadjuk és kész. Az első meglepetés akkor ért, mikor tegnap az üres boxot tettem fel a babakocsi tetejére, és az egy pillanat alatt omlott a gyerek fejére. Ebből egyből rájöttem -okos vagyok, na-, hogy az ötkilós macskával együtt tuti nem fogom tudni elvinni így. Hazafelé próbálkoztam mindenféle fogásokkal, de sehogy nem ment, mivel a babakocsink két tolókaros, így mindkét kezemre szükség van a közlekedéshez, a macskadobozt csak függőlegesen tartva tudtam cipelni, ami, lássuk be, nem lehet túl kényelmes pozíció a macska szemszögéből nézve.

Ekkor az újratervezés gombot megnyomva a közlekedés megoldását célzó, az eddiginél sokkal jobb ötletem támadt. Mégpedig az, hogy Simit a hátamra kötöm, a cicát a dobozban felteszem a bicaj kosarára, szépen odasétálunk, leadjuk a jószágot, és összes dolgunk elvégzése után hazakerekezünk. 

Hát, pont nem így volt. Először is mocsok egy idő lett mára, gondoltam is, hogy jól elázok majd állatostól-gyerekestől, amíg odaérek az állatorvoshoz meg vissza. Reggel 7-kor meg akartam fogni a cicát, hogy betegyem a dobozba, mert a másiknak mindenképpen akartam kaját adni. Neki is láttam annak rendje és módja szerint. A cica abban a pillanatban jött hozzám dörgölőzni -meg persze remélte, hogy kap valami reggelit is-, mikor kiléptem a dobozzal a teraszajtón. Mondjuk, akkor is mindig jön, ha nincs nálam doboz. Nem volt nehéz dolgom, megsimogattam, majd gyakorlott kisállat befogókat megszégyenítő ügyességgel teljesen kretén módon két kézzel a két mellső hóna alatt (van ilyen a macskáknak?) megfogva próbáltam betenni a boxba. Ő ezt persze nem akarta, tudtomra is adta erős fickándozással, majd a férjemért kiáltottam, hogy segítsen, és legalább a dobozt fogja, amíg én rakom a macskát befelé, mert azt meg tolta el az állat, annyira nem akart befáradni, hogy a doboz egyre távolodott tőlünk. Jött is sebesen a férjem, megfogta a dobozt, sikerült is a cicust félig belepasszíroznom (még mindig két kézzel fogtam -okos, nagyon okos módon), de a két kezemtől nem fért be, és ekkor a bal hátsó lábával úgy megkarmolta az én bal lábamat, hogy egy (szalonképtelen) kiáltás közben elengedtem, ő meg rémülten elrohant. Érdekes, hogy marha nagy karmolás lett rajtam, ellenben a nadrágom teljesen ép maradt. Ki érti ezt?

Ezen a ponton kezdődött a vesszőfutás a macska hordozóba való betételét illetően. Én időről időre kimentem, hátha ott van, de nem volt. Aztán már ott volt, de amint kiléptem az ajtón, elszaladt. Hiába csalogattam eleinte csak szép szóval, aztán jutalomfalattal, végül kínomban már kajával, csak nem volt hajlandó odajönni. Kétórányi szenvedés után felhívtam az állatorvost, hogy helyzet van, nem biztos hogy megyünk, mert képtelen vagyok a macskát jobb belátásra bírni, marhára meg van sértődve rám, és nem jön a közelembe sem. Azt mondta, a macskák már csak ilyenek, megérzik, ha valamit forralunk ellenük. Na, ez tuti. Megegyeztünk, hogy ha sikerül becserkésznem a dögöt, akkor megyünk, ha nem, akkor még egyszer odaszólok. És ez történt. Mert egyszer ugyan annyira közel jött, hogy meg tudtam simogatni -én hülye, mert akkor meg kellett volna fognom rendesen, hátul a grabancánál, ahogy minden normális ember tenné. De nem, én úgy véltem, helyesebb, ha picit simogatom, és csak utána dobozolom be, hogy érezze a törődést a szegény pára. Na, érezte. Éppen ezért, amikor megsimogattam, úgy elszaladt, hogy csak úgy porzott. És nem is jött vissza. Még akkor sem volt sehol, mikor visszaértem Simivel a boltból (jól eláztunk). Ezért újra telefonáltam a kedves dokinak, hogy nem megyünk, mert a cica nyilván már Üzbegisztán utcáit rója. Azért megbeszéltük, hogy holnap reggel újra megpróbálom megfogni, ha sikerül, akkor megműti, ha nem, akkor megbeszélünk egy későbbi időpontot. Azóta már itthon van, evett is, de szerintem még mindig nagyon utál.

Kíváncsi vagyok, mi lesz holnap. Lehet fogadni ;-).