Idehallik rendesen. Pedig annyira azért nincs közel, de ez egy ilyen kicsi falu, hogy az öröm elhallatszik egyik végétől a másikig.
Simi talán már elaludt, mindenesetre egy ideje már nem mocorog. Az ablak ugyanis nyitva van, mert élvezem a friss levegőt. Meg a lagzit.
Most van 22 óra 36 perc. Túl vannak már a tortán, meg egy csomó "csókot, csókot"-on. De tényleg annyin, hogy ha így folytatják, a végére elfogynak, és lemaradok az "Eladó a menyasszony!"-ról.
Arra lennék személy szerint kíváncsi, hogy mennyi lehet a lakodalmi sokadalom átlagéletkora, mert eddig csak gyermekkorom slágereiből csemegézett a lemezlovas. Volt már Modern Talking (You're My Heart, You're My Soul), Hungária (Csókkirály), Zoltán Erika (Szerelemre születtem), Demjén Rózsi Bácsi Hogyan tudnék élni nélküled?), Neoton Família (Pago Pago - ez szerintem véletlen volt, nem értem a lakodalmas-szerelmes koncepcióba hogy fér bele), a többire nem emlékszem. A zene alapján pont úgy érzem magam, mint a nyolcadikos ballagási banketten. Még egy kis Bonanza Banzai, Pet Shop Boys és kész is vagyunk.
Éljen az ifjú pár!
Ui.: Mindenkitől elnézést kérek, de ez életem első mobiltelefonról közzétett blogbejegyzése. Nem látom egyszerre az egész képernyőt, nem tudom, mit hogyan írtam el.
2017. augusztus 19., szombat
2017. augusztus 12., szombat
Showtime
És nekiláttam...
Kedden minden erőmet összeszedve elkezdtem kikapálni a gazt az utcafronti udvarrészről. Bevallom, először ásni szerettem volna, de tudtam, hogy arra teljességgel képtelen lennék, mert annyira gazos a talaj, hogy csak egy legalább 80 kilós ember tudja lenyomni az ásót benne. Szóval nekiálltam kapálni, mert azt hittem, én azt azért tudok. Hát de nem ilyen földben! Az lett a vége, hogy gyakorlatilag a hátam mögül a fejem felett előrelendítve, minden erőmet beleadva vágtam a földbe a szerszámot, és kitéptem amit csak bírtam. Mert máshogy nem ment. A harmadik kapavágás után éreztem, hogy itt mégis inkább az ásó lenne a megfelelő célszerszám. Nagyjából 5-6 gyilkos sújtás után meg kellett állnom és pihennem egy kicsit, mert úgy éreztem, vállból kiszakad a karom. És ez így ment körülbelül minden 5-10. kapavágás után. Simike nagyon kedvesen, minden szaktudását bevetvehátráltatott segítette előre a munkafolyamatot, bár arra ügyelni minden egyes csapás előtt, nehogy kupán vágjam csórikámat, még inkább nehézkessé tette az amúgy is sok verejtéket követelő melót. Eddig is sejtettem, hogy a tarack minden bizonnyal az ördög találmánya (vagy ha mégsem, akkor az Isten a szúnyogokkal egyszerre teremtette, mert valami miatt a bögyében volt az ember), de ebben a keddi magányos kapa-party után egészen biztos vagyok.
A három bazi nagy bukszust nem bántottam, mert ásni nem volt erőm/kedvem/szaktudásom, és épp nem volt itthon kézigránátom, hogy egy kecses hajító mozdulattal, minden fáradozást nélkülözve kifordítsam őket a helyükből.
Azért csak sikerült, és nagyon büszke voltam magamra. De csak este derült ki számomra, hogy gyakorlatilag tök feleslegesen dolgoztam, mert egy valamire való gyomirtó elvégezte volna helyettem a piszkos munkát, és a döglött gazakat kiásni /kikapálni klasszisokkal könnyebb lett volna. Ezt már buktam, de "szerencsére" van még egy kétszer ekkora terület, amin kipróbálhatom új tudományomat.
Szerdán és csütörtökön a három terhesség és két császármetszés által meggyötört hasfalam igencsak sajgón méltatlankodott a keddi, eszetlenül elvégzett kert munka miatt, folyamatos fájdalommal demonstrált a megterhelő munka ellen.
Pénteken összegereblyéztem a megszáradt gyomtengert. Már akkor éreztem, hogy itt valami bűzlik, mikor csak megközelítettem a munkaterületet. Gereblyézés közben azonban teljesen világossá vált, hogy minden bizonnyal a falu összes macskája hírét vette a frissen kapált macskavécének, mert olyan penetráns macskaszarszag (már elnézést, de erre nincs szofisztikáltabb kifejezés) terjengett, hogy a gyomrom is felfordult tőle. De a feladatot elvégeztem, és láttam, hogy nagyon-nagyon gyatrán teljesítettem, kapálásból tuti meghúztak volna az erre szakosodott tanintézményben. Biztosan szükség lesz még egy "pótkapálásra".
De valami elkezdődött, remélem, ez a kezdő lépés arra sarkallja majd családom többi tagját, hogy beszálljanak a melóba, és őszre már kész legyen a csodás előkertünk, ugyanis azt mondta a férjem, hogy legkésőbb szeptemberben megvásároljuk az új bútorainkat. Khm.. majd teszek róluk képet, ha lesznek...
Kedden minden erőmet összeszedve elkezdtem kikapálni a gazt az utcafronti udvarrészről. Bevallom, először ásni szerettem volna, de tudtam, hogy arra teljességgel képtelen lennék, mert annyira gazos a talaj, hogy csak egy legalább 80 kilós ember tudja lenyomni az ásót benne. Szóval nekiálltam kapálni, mert azt hittem, én azt azért tudok. Hát de nem ilyen földben! Az lett a vége, hogy gyakorlatilag a hátam mögül a fejem felett előrelendítve, minden erőmet beleadva vágtam a földbe a szerszámot, és kitéptem amit csak bírtam. Mert máshogy nem ment. A harmadik kapavágás után éreztem, hogy itt mégis inkább az ásó lenne a megfelelő célszerszám. Nagyjából 5-6 gyilkos sújtás után meg kellett állnom és pihennem egy kicsit, mert úgy éreztem, vállból kiszakad a karom. És ez így ment körülbelül minden 5-10. kapavágás után. Simike nagyon kedvesen, minden szaktudását bevetve
A három bazi nagy bukszust nem bántottam, mert ásni nem volt erőm/kedvem/szaktudásom, és épp nem volt itthon kézigránátom, hogy egy kecses hajító mozdulattal, minden fáradozást nélkülözve kifordítsam őket a helyükből.
Azért csak sikerült, és nagyon büszke voltam magamra. De csak este derült ki számomra, hogy gyakorlatilag tök feleslegesen dolgoztam, mert egy valamire való gyomirtó elvégezte volna helyettem a piszkos munkát, és a döglött gazakat kiásni /kikapálni klasszisokkal könnyebb lett volna. Ezt már buktam, de "szerencsére" van még egy kétszer ekkora terület, amin kipróbálhatom új tudományomat.
Szerdán és csütörtökön a három terhesség és két császármetszés által meggyötört hasfalam igencsak sajgón méltatlankodott a keddi, eszetlenül elvégzett kert munka miatt, folyamatos fájdalommal demonstrált a megterhelő munka ellen.
Pénteken összegereblyéztem a megszáradt gyomtengert. Már akkor éreztem, hogy itt valami bűzlik, mikor csak megközelítettem a munkaterületet. Gereblyézés közben azonban teljesen világossá vált, hogy minden bizonnyal a falu összes macskája hírét vette a frissen kapált macskavécének, mert olyan penetráns macskaszarszag (már elnézést, de erre nincs szofisztikáltabb kifejezés) terjengett, hogy a gyomrom is felfordult tőle. De a feladatot elvégeztem, és láttam, hogy nagyon-nagyon gyatrán teljesítettem, kapálásból tuti meghúztak volna az erre szakosodott tanintézményben. Biztosan szükség lesz még egy "pótkapálásra".
De valami elkezdődött, remélem, ez a kezdő lépés arra sarkallja majd családom többi tagját, hogy beszálljanak a melóba, és őszre már kész legyen a csodás előkertünk, ugyanis azt mondta a férjem, hogy legkésőbb szeptemberben megvásároljuk az új bútorainkat. Khm.. majd teszek róluk képet, ha lesznek...
 |
| Ez volna jobbról a gaztenger |
 |
| Ugyanez a ház másik sarkától fotózva |
 |
| Amikor azt hittem, mindent kikapáltam, amit csak ki lehet |
 |
| Gereblyézés után. A ház mellett Dagi cicánk fekszik, nyilván alig várja, hogy eltűnjek a színről, hogy letesztelhesse a friss macskavécét, majd ennek hírét vigye a faluban. A disznó. |
 |
| Gereblyézés után - közelebbről. Van még hová fejlődnöm a mezőgazdaság kapálás szakirányában |
2017. augusztus 7., hétfő
Minden a tervek szerint történik
Mondjuk, hogy kinek a tervei szerint, azt nem tudnám megmondani, de hogy nem az enyémek szerint, az biztos.
Ez nem történt
Azt hittem, ilyenkor már boldogan mutogathatom a kertünk és a házunk "ilyen volt-ilyen lett" fotóit. Az manapság úgyis nagyon trendi, mi meg épp renoválásra készülünk, hát akkor miért is ne? Na akkor elmondanám, hogy a kertünkben, oppardon, az udvarunkban egyetlen kapavágás sem esett, nem darab kavics vagy növény nem került a helyére. Ugyanezt tudom elmondani lakhelyünk enteriőrjéről is. Bár ide bentre nem is terveztem fenyőmulcsot és apró murvát szórni, de kifesteni és bútort cserélni igen. Alig két hét van már vissza a szünetből, és se szép kert, se szép ház nincsen. Annyi változás van csupán, hogy a kanapénkra anyósom által varrt huzat gyakorlatilag végképp megadta magát, és két helyen is ronggyá szakadt. Igazán felemelő látványt nyújt. Most nem tudom hirtelen, hogy dobjam-e ki, és nézzem a kimoshatatlan foltokkal teli kárpitot, vagy inkább továbbra is szemléljem fájón a cafatokra szakadt huzatot?
Nem rendeltünk konténert sem, hogy az új bútorok miatt feleslegessé vált ócska régieket elvitessük. Mert ugye nincsenek újak, hiába gyalogoltunk kilométereket ilyen-olyan bútoráruházakban a földi valóságban és virtuálisan egyaránt, semmiféle megoldásra nem jutottunk.
Terveztem egy szobakerékpárt vásárolni, mert úgy gondoltam, némi aerob mozgással megtámogatva könnyebben sikerülne leadnom azt a 2 kilót, amit még tavalyról maradt a fenekemen, és így elérném az áhított 55-öt. Nem vettem szobabicajt (a férjem nem támogatja), pedig orvosi utasítás szerint is kondíciónövelést kellene eszközölnöm. És 2 kilót se fogytam, ellenben pont ennyit híztam, ezt nem akartam megosztani, de kicsúszott az ujjaimon. Hiába szándékoztam én diétázni, az van, hogy konkrétan egész nyáron kajamaradékon élek, mert sajnálok kidobni mindenfélét. Ezért aztán a tészták, főzelékek, kenyerek, satöbbik számolatlanul csúsznak le a torkomon, és nem dolgozom, jövök-megyek annyit, mint dologidőben, úgyhogy nő a sejhajom. De ma erőt vettem magamon, kivágtam a hűtőből minden - jó, majdnem minden- maradék ételt, megettem az utolsó, szülinapomra kapott Túró Rudit, és innentől fogva nem vagyok hajlandó olyan ételt enni, amit amúgy nem akarok megenni.
Nem beszéltem németül. Pedig nagyon terveztem, hogy amíg a házunk két német tinédzser megszállása alatt sínylődik, leporolom német nyelvtudásomat, és kicsit élvezem, hogy meg tudok szólalni a magyaron kívül más nyelven is. Hát nem tettem. Pedig szerintem jobban beszélek közel 20 évnyi hallgatás után is németül, mint a nálunk állomásozó srác magyarul, mégse mertem megszólalni. Nehogy hülyének nézzen és kiröhögjön a két fiatal.
Már a szezon elején észleltem, hogy a tavaly vásárolt gagyi szandálom kezdi megadni magát, így szent esküvéssel fogadtam, hogy mindenképpen veszek másikat. Meg egy olyan bebújós cipőt is, talán balerinát, vagy hasonlót. Tényleg megpróbáltam, több ízben is kísérletet tettem minimum egy pár nyári lábbeli vásárlására, de mivel még mindig nem szakadt el -teljesen- az a fránya tavalyi, nem bírtam rávenni magam a vásárlásra.
Ez történt
Voltunk nyaralni. Nyíregyházára mentünk a tavaly már jól bevált szokás szerint egy kedves baráti családdal. Ők most egy másik család, nem a tavalyiak, viszont kezdenek elfogyni a kedves baráti családok, és szerintem terjed is a hírünk, hogy évről évre beletrollkodunk valakinek a családi nyaralásába, úgyhogy minden bizonnyal jövőre magunk megyünk nyaralni. Sajnos képek nem nagyon vannak, most valahogy nem készítettem, csak az állatkertben, de nincs kedvem zebra, bivaly, víziló és elefánt képekkel terhelni a blogot. Emberképeket nem is készítettem. Legalábbis publikusakat nem.
Megjavították a mosó-és mosogatógépünket is. A mosógép 17ezerbe került, és kiderült, hogy a 7(!) éves masinánk már matuzsálemnek számít a mosógép-univerzumban. A mosogatógépünk a maga 11 évével szintén igen idősnek, de jól karbantartottnak találtatott, és 7 ezer forintért megmondta a szerelő, hogy a gépnek semmi baja nincs, csak a "reset" gombot kellett volna használnunk. Azóta is kiválóan működik mindkét cselédem.
Egész nyáron mostam. Szerencsére ma lehűlt annyira a levegő, hogy elkezdtem a felgyülemlett több köbméternyi vasalni valót eltüntetni, de a siker csak átmeneti, mert 5 garnitúra ágyneműt mostam ki.
Elmentek a nagyok táborba. Pont jól időzítették, tegnap mentek, és mire megérkeztek az amúgy sátortáborba, már megérkezett esővel és széllel a hidegfront is. Jól el is áztak, mire felverték a sátrakat, de bíztak/bíztunk a legjobbakban. Mivel egész éjjel megállíthatatlanul zuhogott az eső, korán reggel megírtam az idei első aggódó anyai sms-emet Noéminek, hogy élve megúszták-e a felhőszakadást. Persze, megúszták. Ő és a barátnője a modern sátorban gond nélkül, de Ádám és a barátja szó szerint úsztak apósom 40 éves sátorszörnyében. Szerencsésen kimentették őket, és csak alig ázott el valamijük (mondjuk pont a hálózsákoknak sikerült), de ventilátorral és miegyébbel megszárítgatták. Nem száműzték vissza a gyerekeket a már fedett medencévé változott sátorba, hanem a kőházban éjszakáztak. Jelenleg a férjem épp a vadiúj, frissen vásárolt sátrukat állítja fel a táborban, még jó, hogy Gödöllő nincs túl messze tőlünk.
Egyelőre ennyi. Holnap mindenképpen készítek néhány fényképet az "ilyen volt" albumba, és legalább pár gazat kihúzok az udvaron, hogy végre történjen valami.
Ez nem történt
Azt hittem, ilyenkor már boldogan mutogathatom a kertünk és a házunk "ilyen volt-ilyen lett" fotóit. Az manapság úgyis nagyon trendi, mi meg épp renoválásra készülünk, hát akkor miért is ne? Na akkor elmondanám, hogy a kertünkben, oppardon, az udvarunkban egyetlen kapavágás sem esett, nem darab kavics vagy növény nem került a helyére. Ugyanezt tudom elmondani lakhelyünk enteriőrjéről is. Bár ide bentre nem is terveztem fenyőmulcsot és apró murvát szórni, de kifesteni és bútort cserélni igen. Alig két hét van már vissza a szünetből, és se szép kert, se szép ház nincsen. Annyi változás van csupán, hogy a kanapénkra anyósom által varrt huzat gyakorlatilag végképp megadta magát, és két helyen is ronggyá szakadt. Igazán felemelő látványt nyújt. Most nem tudom hirtelen, hogy dobjam-e ki, és nézzem a kimoshatatlan foltokkal teli kárpitot, vagy inkább továbbra is szemléljem fájón a cafatokra szakadt huzatot?
Nem rendeltünk konténert sem, hogy az új bútorok miatt feleslegessé vált ócska régieket elvitessük. Mert ugye nincsenek újak, hiába gyalogoltunk kilométereket ilyen-olyan bútoráruházakban a földi valóságban és virtuálisan egyaránt, semmiféle megoldásra nem jutottunk.
Terveztem egy szobakerékpárt vásárolni, mert úgy gondoltam, némi aerob mozgással megtámogatva könnyebben sikerülne leadnom azt a 2 kilót, amit még tavalyról maradt a fenekemen, és így elérném az áhított 55-öt. Nem vettem szobabicajt (a férjem nem támogatja), pedig orvosi utasítás szerint is kondíciónövelést kellene eszközölnöm. És 2 kilót se fogytam, ellenben pont ennyit híztam, ezt nem akartam megosztani, de kicsúszott az ujjaimon. Hiába szándékoztam én diétázni, az van, hogy konkrétan egész nyáron kajamaradékon élek, mert sajnálok kidobni mindenfélét. Ezért aztán a tészták, főzelékek, kenyerek, satöbbik számolatlanul csúsznak le a torkomon, és nem dolgozom, jövök-megyek annyit, mint dologidőben, úgyhogy nő a sejhajom. De ma erőt vettem magamon, kivágtam a hűtőből minden - jó, majdnem minden- maradék ételt, megettem az utolsó, szülinapomra kapott Túró Rudit, és innentől fogva nem vagyok hajlandó olyan ételt enni, amit amúgy nem akarok megenni.
Nem beszéltem németül. Pedig nagyon terveztem, hogy amíg a házunk két német tinédzser megszállása alatt sínylődik, leporolom német nyelvtudásomat, és kicsit élvezem, hogy meg tudok szólalni a magyaron kívül más nyelven is. Hát nem tettem. Pedig szerintem jobban beszélek közel 20 évnyi hallgatás után is németül, mint a nálunk állomásozó srác magyarul, mégse mertem megszólalni. Nehogy hülyének nézzen és kiröhögjön a két fiatal.
Már a szezon elején észleltem, hogy a tavaly vásárolt gagyi szandálom kezdi megadni magát, így szent esküvéssel fogadtam, hogy mindenképpen veszek másikat. Meg egy olyan bebújós cipőt is, talán balerinát, vagy hasonlót. Tényleg megpróbáltam, több ízben is kísérletet tettem minimum egy pár nyári lábbeli vásárlására, de mivel még mindig nem szakadt el -teljesen- az a fránya tavalyi, nem bírtam rávenni magam a vásárlásra.
Ez történt
Voltunk nyaralni. Nyíregyházára mentünk a tavaly már jól bevált szokás szerint egy kedves baráti családdal. Ők most egy másik család, nem a tavalyiak, viszont kezdenek elfogyni a kedves baráti családok, és szerintem terjed is a hírünk, hogy évről évre beletrollkodunk valakinek a családi nyaralásába, úgyhogy minden bizonnyal jövőre magunk megyünk nyaralni. Sajnos képek nem nagyon vannak, most valahogy nem készítettem, csak az állatkertben, de nincs kedvem zebra, bivaly, víziló és elefánt képekkel terhelni a blogot. Emberképeket nem is készítettem. Legalábbis publikusakat nem.
Megjavították a mosó-és mosogatógépünket is. A mosógép 17ezerbe került, és kiderült, hogy a 7(!) éves masinánk már matuzsálemnek számít a mosógép-univerzumban. A mosogatógépünk a maga 11 évével szintén igen idősnek, de jól karbantartottnak találtatott, és 7 ezer forintért megmondta a szerelő, hogy a gépnek semmi baja nincs, csak a "reset" gombot kellett volna használnunk. Azóta is kiválóan működik mindkét cselédem.
Egész nyáron mostam. Szerencsére ma lehűlt annyira a levegő, hogy elkezdtem a felgyülemlett több köbméternyi vasalni valót eltüntetni, de a siker csak átmeneti, mert 5 garnitúra ágyneműt mostam ki.
Elmentek a nagyok táborba. Pont jól időzítették, tegnap mentek, és mire megérkeztek az amúgy sátortáborba, már megérkezett esővel és széllel a hidegfront is. Jól el is áztak, mire felverték a sátrakat, de bíztak/bíztunk a legjobbakban. Mivel egész éjjel megállíthatatlanul zuhogott az eső, korán reggel megírtam az idei első aggódó anyai sms-emet Noéminek, hogy élve megúszták-e a felhőszakadást. Persze, megúszták. Ő és a barátnője a modern sátorban gond nélkül, de Ádám és a barátja szó szerint úsztak apósom 40 éves sátorszörnyében. Szerencsésen kimentették őket, és csak alig ázott el valamijük (mondjuk pont a hálózsákoknak sikerült), de ventilátorral és miegyébbel megszárítgatták. Nem száműzték vissza a gyerekeket a már fedett medencévé változott sátorba, hanem a kőházban éjszakáztak. Jelenleg a férjem épp a vadiúj, frissen vásárolt sátrukat állítja fel a táborban, még jó, hogy Gödöllő nincs túl messze tőlünk.
Egyelőre ennyi. Holnap mindenképpen készítek néhány fényképet az "ilyen volt" albumba, és legalább pár gazat kihúzok az udvaron, hogy végre történjen valami.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)