Továbbképzés szuperhősökből

Volt egy időszak, nagyjából Simi 3 éves koráig, amikor semmi más nem akart lenni felnőtt korában, csakis apuka, és ezt hetente 4-5 alkalommal tudtunkra is adta. Amióta óvodás lett, folyamatosan változó intenzitással szeretett volna tűzoltó, mentős és/vagy állatorvos lenni. Egy ideje viszont semmi más nem akar lenni, csakis szuperhős. Szerintem egyébként az apuka, a tűzoltó, a mentős és az állatorvos is a szuperhős kategória egy ovis számára.
Amióta Simi ennyire nagyon gyúr a szuperhősségre, egy pár igen fontos dolgot tudtam meg a szuperhősökről, amit most megosztanék, hátha van más is, akinek hasonló beállítottságú gyermeke van, már ami a pályaorientációt illeti.

Én: - Simikém, elég lesz már ennyi mese.
Ő: - De a szuperhősök is meséket néznek. De legtöbbször ijesztő filmeket.

                                                                 * * *

Én: - Mosd meg a fütyidet is!
Ő: - De a szuperhősöknek nem kell megmosniuk a fütyijüket, mert magától megmosódik. Sőt, nincs   is fütyijük.
Én: - Akkor mivel pisilnek?
Ő: - Semmivel. Nem is kell nekik soha.

                                                                  * * *

Ő: - Kérek borsot is!
Én: - De nagyon erős lesz tőle a leves.
Ő: - De a szuperhősök mindenbe tesznek borsot!

                                                                  * * *

Én: - Na jó, most már tényleg aludjál!
Ő: - De a szuperhősök soha nem alszanak!
Én: - De akkor mindig álmosak lesznek.
Ő: - De ha aludnának, akkor nem hallanák, amikor hívják őket!

A tegnapi nap margójára

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy orvosra én még életemben rosszat nem mondtam. Most sem fogok. Nagyon tisztelem őket, elismerem a munkájukat, a tudásukat, azt, hogy a hazai viszonyok ellenére is ezt a hivatást választották és ki is tartanak mind az ország, mind a hivatásuk mellett. Ennek ellenére jöjjön a tegnap.

Először is feltenném a kérdést, hogy egy házi gyermekorvosnak (ez most a hivatalos státusz?), nagyjából nettó 50 év szakmai gyakorlattal, van-e képesítése/joga felállítani a középfülgyulladás differenciáldiagnózisát, majd azt megfelelően gyógyszerezni?

Mert Simit tegnap ugye fülfájással hoztam haza az oviból. Délután elmentünk a gyerekorvoshoz, elmeséltem, hogy mi van (értsd: fáj a füle, picit folyik az orra és nem, nem lázas). Erre a doktor néni megnézte a torkát, ott semmit nem talált, majd megnyomogatta a gyerek mindkét füle tövét. A bal oldalinál Simi elfintorodott, mire a doki megjegyezte, hogy valóban fáj a gyerek füle. Ennyi volt a vizsgálat, majd jött a diagnózis és a terápia: tulajdonképpen semmi komoly, ha fáj a füle, adjak neki Nurofent vagy Cataflam cseppet (Van otthon vagy írjon? Köszönöm, van.), hétfőn mehet oviba. De amúgy, ha engem megnyugtat, pont ma délután van fül-orr-gégészeti magánrendelés a másik rendelőben, megmutathatom ott is a gyereket, ha megtehetem (értsd: van 4.000 Ft-om a vizsgálatra). Viszontlátásra. (SZTK-s rendelésre nem küldött)

Én "füles" voltam gyerekkoromban, és tudom, milyen szörnyű a fülfájás, és meg is tehettük, így megmutattuk a gyereket a magándokinak. A srác (már bocs, de tényleg, a mi dokinéninknek talán az unokája is lehetne) belenézett a gyerek fülébe egy kis lámpával -nem, nem nyomogatta a füle tövét- és kábé 2 másodperc alatt megmondta, hogy a gyereknek középfülgyulladása van, de szerencsére még az elején tart, antibiotikum viszont kell, meg valami nyákoldó is a náthára, hogy ne fertőződjön tovább, és melegítsük naponta sokszor 3-5 percig a fájós fülét. Belenézett a torkába is, és lám, a mandulái is meg vannak nagyobbodva. Bizonyára az alatt a 1,5 óra alatt nőttek meg, amíg a váróban voltunk, mert előtte a gyerekorvos nem vette észre. És nem, nem mehet hétfőn oviba, keddig kell szedni az antibiotikumot, és ha megtehetem (értsd: van újabb 4.000 Ft-om a következő vizitre), akkor egy hét múlva szeretné újra látni.

És akkor újra felteszem a kérdést. Egy gyerekorvosnak, aki napi szinten találkozik fülfájós gyerekkel 1) nem kellett-e annak idején részt vennie fül-orr-gégészeti képzésen is, hogy biztosan meg tudja állapítani a fájdalom okát,  2) nem kellene-e beszereznie egy ilyen fülbenéző lámpát, amilyen, basszus, még a Bagolydoktornak is van a Bogyó és Babócában, és akkor nem kézrátétellel kéne téves diagnózist felállítania? Mert teszem azt, mi van, ha elhiszem, hogy semmi komoly baja nincs a gyerekemnek, mert nyilván minden szülő azt szeretné, ha nem volna beteg a gyereke? Vagy mi van, ha éppen hónap végén nincsen 4.000 (sőt, a tények ismeretében 2 x 4.000) forintom magánrendelésre, mert ugye állami szakorvoshoz nem lettünk küldve, mert nincs semmi komoly baj? A nagyokkal többször voltam a szakrendelőben a fülészeten, hát az egy horror, ezért vittem most magánba a kicsit. Mert én megtehetem. De mi van azokkal, akik nem tehetik meg? Vagy a könnyebb ellenállás felé mozdulva elhiszik, hogy minden rendben van?

Bölcselkedik

Simi csoportjába jár egy kisfiú, akinek minden szépítés mellett is inkább az "én ovimba" kellene járnia, de nem is ez a lényeg. Simi a minap megkérdezte, hogy a Gábor (nyilván nem így hívják) miért fut olyan furcsán, miért rossz, miért nem beszél rendesen, miért hord olyan vastag szemüveget? Én tudom, hogy Gábor valami 25-26 hetet töltött csak méhen belül, de ezt el kellett magyaráznom a 4,5 éves gyerekemnek.
- Tudod, a Gábor túl korán bújt ki az anyukája pocakjából, nem volt ideje annyira megnőnie odabent, hogy egyedül egyen és egyedül vegyen levegőt. Egy dobozba kellett tenni, ahol egy csövön keresztül kapta a levegőt, amit az orrába dugtak, és egy másikat a szájába, azon keresztül etették.
Tényleg megpróbáltam mindent, még demonstráltam is. Bedugtam egy macit és egy másik szőrállatot a pólóm alá, és elmondtam, hogy ekkorára kellett volna nőnie a Gábor anyukája hasának, de (és ekkor furmányosan kikaptam a macit) csak ekkorára tudott nőni, és akkor a Gábor kibújt, sokkal korábban, mint kellett volna. Túl korán, mielőtt még megnőhetett volna.
A gyerek néz rám, majd látom, ahogy felvillan a szeme, és már mondja is:
- Aha! Már értem, anya! Akkor a Gábor hajnalban született!

                                                                  *   *   *

Pihenünk, közösen, közben megy az M2, Frakk a macskák réme következik. Bemondják, hogy 6 éven aluliaknak nem ajánlott. Mire Simi:
- Anya, ugye azt, amit a mesék elején mondanak, azt nem kell komolyan venni?

Meghallgattatott

Dolgozom ugye a főállásomban, az oviban, és még két mellékállásban is, heti 3 napon. Tegnap reggel annyira, de annyira nem volt kedvem elmenni a mellékoviba, hogy azon rimánkodtam magamban, bárcsak elmaradna az órám, bárcsak elmaradna az órám sőt, tulajdonképpen a mai és a holnapi órák elmaradásáért is folyamatosan fohászkodtam, és már láttam magam előtt a gyerkőcök anyukáinak az sms-eit, hogy jaj, bocs, de ma sajnos...  Így aztán ötpercenként néztem a telefonomat, hogy elolvashassam az értesítést: beteg a gyerekem, elmarad az órám. Sajnos, értesítés nem jött, így a -11°C-ban nekiindultam a közel 2 km-es túrának. Odaértem, ahol bociszemekkel néztek az óvónénik, hogy mit keresek én ott, hiszen beteg a gyerekem és az anyuka hogyhogy nem szólt nekem, hát nincs is oviban. Na, megmondom őszintén, nem az volt a első gondolatom, hogy mennyire szeret az Isten, hogy meghallgatta a kérésemet, és elmarad az órám, hanem (szégyellem nagyon, de így volt) olyan dühös lettem, mint a pinty. Ennek ellenére, mikor felhívtam az anyukát, hogy mi van, elnézést kért, és simán mondtam neki, hogy semmi baj, mert hát előfordul az ilyen. És valóban előfordul, úgyhogy mérgelődve indultam a munkahelyemre.

Majd' megfagytam útközben, de a hideg miatt gondoltam, hogy ez igazán természetes. De a 26°C-os oviban sem engedtem fel, úgyhogy megkértem gyanútlan kolléganőmet, hogy precízen mérje már meg a testhőmérsékletemet a 14ezer forintos professzionális homloklázmérőnkkel. 38,8 °C. Juhéééé! Többszöri újramérés után, 38,8 - 39,9 °C között ugrándozó hővel hazahozott az egyik igen kedves kolléganőm, sőt a mai napra nyertem magamnak egy rehabilitációs napot a tavalyról áthozott szabadságaim terhére.

Engem nem nagyon szokott a magas láz se leverni a lábamról, de estefelé, mikor már több órája voltam eléggé lázas, a szervezetem kezdte megelégelni, és elkezdett fájni a fejem, meg kompletten az egész ember. Tartottam magam ugyanis a legújabb lázcsillapítási trendhez (amit én kábé mindig így is csináltam a gyerekeknél is), miszerint addig nem csillapítunk mesterségesen lázat, amíg az ember nincs a láztól marha rosszul, mert a láz jó, nem ellenség, szépen legyőzi a betegséget. Az egész délután végigfetrengése után egy Neocitrant elfogyasztottam, hátha segít, bár se náthára, se influenzára utaló tüneteim nem voltak, de mindegy. Szóval Simit megfürdettem, lefektettem és elaludtam. Nyilván a gyerek is, mert mikor 11 körül felébredtem átöltözni, mert tiszta víz volt a pizsamám az izzadtságtól, szépen szuszogott.

Reggel mindenki elpályázott itthonról, én a biztonság kedvéért betettem egy adag ruhát a mosógépbe, mert hát igazán pihentető így mosni, hogy az automata masina csinálja, és megígértem a munkahelyemen, hogy ezt a napot ha törik, ha szakad magamra és a pihenésre fogom szánni. Elvégre gyakorlatilag soha nem vagyok beteg, de tényleg nem, úgyhogy 10-15 évente 1 nap igazán jár nekem is. Nem állt szándékomban kikelni az ágyból egész nap, gigantikus alvás-olvasás-filmnézés-alvás-olvasás-filmnézést terveztem. Meg a ruhák kiteregetését, természetesen. Egészen 9 óra 5 percig élveztem is a magányt, a csendet és a lustálkodást regenerálódást, mikor is a telefon berregése derékba törte az egészet. Az oviból hívtak, hogy Simi sír és fáj a füle, fekszik, nincs jól. Hát bakker, komolyan, tényleg ezt érdemlem??? Elzarándokoltam a gyerekért, tényleg sírt, biztos fájt is a füle. A fülfájás sajnos a járóképességét is negatívan befolyásolta, így kis megszakításokkal hazáig cipeltem. Potom másfél kilométerről beszélünk (jó, nem volt annyi, mert a csúszós részeken letettem, de 1 km tuti volt), meg egy 16 kilós, overállba öltöztetett gyerekről, úgyhogy mire hazaértem leszakadtak a karjaim, kiköptem a tüdőmet és úgy fájt a hasam, hogy csak na. Egy kis Nurofentől a gyerek fájdalmai megszűntek, vidám, mint egy kismókus, ennek ellenére elviszem ma orvoshoz.

Én amúgy jól vagyok. A betegség úgy gondolta, hogy semmi értelme kitörnie rajtam, úgyse tudnék vele foglalkozni, így ma már nem vagyok lázas sem, de még csak hőemelkedésem sincs. Viszont holnap is itthon leszek a beteg gyerekkel, így a holnapi órám is elmarad.

Minden kívánságom így teljesüljön???

Try again

Borzasztó nehéz nekifogni újra, ha egyszer már ennyi idő kimaradt. Persze nem az van, hogy a Mikulás elvitte a közlésvágyamat, vagy semmi sem történik velem, csak így alakult. Magyarázhatom azzal, hogy volt ugye az év vége, amikor ünnep ünnep hátán, szinte sose voltunk itthon, vagy ha mégis, akkor nem voltunk egyedül, vagy ha mégis, akkor meg vagy a már elpucolt vendégsereg után pakoltunk, vagy a következő előtt takarítottunk. Meg Noémi írta a magyar OKTV-dolgozatát, tegnap kellett leadnia, és ha itthon voltam, szinte folyamatosan foglalt volt a laptop. Mert mi egy olyan család vagyunk, amelyben nem rendelkezik minden családtag saját laptoppal. Vagyis leginkább én nem, mert Ádámnak van, a férjemnek van céges, Noémi ezt nyúzza.  Mindegy.

Most az a helyzet, hogy Simike egy egész hetes kimenőt kapott, mert anyukám elvitte Pécsre a húgomékhoz, holnap jönnek haza. Az csak hab a tortán, hogy a kimenő mellé kapott a jó kis baranyai influenzából, napokig magas lázzal nyaralt, de állítólag már jól van. Na, és én eredetileg ezt a Simimentes időszakot szándékoztam kihasználni blogírásra, de nem jött össze. Ezentúl szeretnék kissé naprakészebb lenni, bár annyi mindent tervezek, hogy biztos van, amit nem fogok megcsinálni, vagy legalábbis nem úgy, ahogy terveztem. Meg szeretnék tanulni például varrni, mert karácsonyra varrógépet kaptam, és hogy ne csak pénzkidobás legyen a masina ára, használni is illenék. Jó, hát nem kell valami nagy értékű szupergépre gondolni, a Lidlben vett az angyal egy "Lidl márkájú" gépet, állítólag jó fajta. A lényeg, hogy varrni lehet vele, a tesóm már kipróbálta. Minden vágyam (na jó, az egyik a sok közül), hogy a lakásba szép mindenféléket varrjak, úgy mint asztalterítő -nyilván a legkönnyebbel kezdeném-  meg székpárnák, aztán jöhetnek a függönyök, szoknyák -ezeket persze nem a lakásban aggatnám ki-, és az se lenne baj, ha egy leszakadt nardágalj felvarrását vagy egy elromlott cipzár cseréjét nem anyósomnak kellene megoldani. Ez lenne az új hobbim. Persze a raktáron lévő több kiló gyöngyöt, fonalat, miegymást se dobnám ki, mert mi van, ha egyszer azoknak akarok újra nekikezdeni? Most például nagy kihívás, hogy Ádámnak a farsangra fűzzek pár tombolaékszert. Itt ülök éppen egy nagy doboz gyöngy, több kilométer damil és vagy 50 kapocs, csat, fülbevalóbigyó és minta között és erre a blogot élesztem újjá.
Mert amúgy az is tervben van, hogy kissé rendszerezettebb leszek, mindennek meglesz a helye és az ideje, de ezt még nem kezdtem el, így nincs miért furdaljon a lelkem ismerete. Jövök még.