2016. május 24., kedd

Piroritások

Gyermekorvosi rendelő előtt várakozva, én gyerekkel, ő gyerek nélkül. Én tulajdonképpen nem is orvosra vártam, mert a védőnőhöz volt időpontunk a négyéves státuszvizsgálatra, de gyerek nélkül nyilván ő sem a gyerekét jött orvosoltatni. Én gyerekezek, ő (40+-os, frizurás, ultra csinos anyuka) telefonál, egyszer csak megüti a fülemet ez:

- ....
- Áh, már megint szülői, anyák napja, fogadó óra! Én nem érek rá ilyen baromságokra elmenni! Te el tudsz menni?
- ...
- Jó, akkor majd elküldjük anyádat!

2016. május 14., szombat

Célnadrág: pipa!

Úgy érzem, gyorsan meg kell írnom ezt a bejegyzést, mert nem szeretnék valótlant állítani. Ugyanis ma van a mérlegelés ama nagy napja (mint minden szombaton), és hát ma félek kicsit a mérlegre állni, mert az utolsó mérlegállás szerint 59,6 kg vagyok!!! És ez a fogyókúra olyan degenerált eredményeket is tud produkálni, hogy mindenféle zöldkaja és testmozgás ellenére is simán előfordulhat, egyik hétről a másikra akár egy egész kilóval is többet mutathat a mázsálás, úgyhogy a múlt heti hallatlan örömömet ebben a posztban megörökítem.

Elhatároztam, hogy csak akkor írok az eredményekről, ha 60,0 kg alá csökken a testtömegem, mert minden egyes elveszített dekával nem akarom borzolni senki idegeit. Mindazonáltal úgy érzem, hogy ezt az eredményt mindenképpen meg kell  említenem, hiszen nagyjából egy évtizede nem kezdődött ötössel a szám, ami a kilóimat hivatott jegyezni.

Ami a legnagyobb siker, hogy rávettem magam a mozgásra! Bevallom őszintén, egyelőre komoly kínokat állok ki, hogy 15 percig egyáltalán talpon maradjak, valódi tornázásról szó nincsen. Csak amolyan vergődés, ami akkora fizikai megterheléssel jár, hogy fél napig van után a sztratoszférában a szívverésem. A mozgás/sport hatására felszabaduló adrenalinnal még nem találkoztam, hacsak az nem tekinthető örömnek, hogy végre vége, és anélkül túléltem, hogy mentőt kellett volna hívni. Ezért is szoktam elvonulni a család szemei elől, mikor "tornázni" kezdek, mert amíg nekem a lábaim sajognak, addig ők minden bizonnyal rekeszizomlázban szenvednének folyamatosan.
Azért kezdtem bele egyébként  a mozgásba, mert megláttam a fenekemet egy tükörben. A C&A-ban próbáltam ugyanis egy nadrágot, és ott úgy vannak elrendezve a tükrök, hogy minden irányból jól megnézhesse magát benne az ember lánya. És meg is láttam, mintegy véletlenül, hogy hiába a fogyás, ha olyan az ember feneke, mint a túlkelt tészta. Azt nem részletezem, hogy ez kinézetre, tapintásra(!) milyen, de tényleg olyan. És tudom, hogy sose leszek rubintréka, de nem is akarok, csak a kelt tésztát szeretném felváltani mondjuk linzertésztára. És igen, tudom, hogy mozgás nélkül csak félsiker, és hogy mozogva gyorsabban tűnik el a zsír, és az egészségnek is kell, hogy ne legyen punnyadt az ember, de én baromi lusta vagyok. Kellett a sokkoló látvány, és most igyekszem mozogni is.

Amit a legjobban sajnálok, hogy a centikről nem vezettem statisztikát (a kilókat folyamatosan jegyzem). Már nem akarom elkezdeni, pedig biztos látványos lenne az is, de megelégszem azzal, hogy a nadrágméretem már egy (talán másfél) számot csökkent, úgyhogy ez lesz a centizés helyett.

Semmiképpen nem hagyhatom említés nélkül, hogy támogató családom hihetetlen erőt adott (és ad a továbbiakban is), hogy napról napra szembe tudjak nézni a saláták rémuralmával, amik átvették az irányítást az étrendem felett, meg a tészta- és fehérkenyér nélküli élettel, ami azért eleinte nem volt valami könnyű. Szóval van nekem ez a családom, akik a biztatásra igazán különleges ajándékot kaptak a Jóistentől, ez egyre inkább nyilvánvaló.

Van ugye a húgom, aki köztudottan vékonyságmániás, és mikor bármennyit is hízom, egyből észreveszi, és meg is jegyzi, mint például karácsonykor:
- Nem csoda, hogy folyamatosan hízol, mikor mindig rágcsálsz valamit!
Ebben amúgy igaza volt, pont ezért is örültem neki, hogy a "nagy elhatározás" kezdete után csak bő két hónappal találkoztunk, amikor már majdnem 6 kilót leadtam. Alig vártam, hogy mikor majd meglát, azzal a hízásra érzékeny retinájával egyből konstatálja, hogy:
- Atyaég, Andi, ugye fogytál???
Nem, nem így volt. A tesóm ugyanis szintén pedagógus, és bár nem ismerem a konkrét pedagógiai hitvallását, de szerintem valami olyasmi lehet, hogy nem kell a delikvenst mindjárt piedesztálra emelni az első minimális siker után, nehogy megtorpanjon a lelkesedése. Így aztán napokig hiába vártam, hogy észrevegye, mennyire vékony vagyok, kénytelen voltam magam megemlíteni neki az utóbbi 2,5 hónap súlyvesztési tényállását. Mire ő végre valami igazán biztatót mondott:
- Ja, igen, fogytál? Amúgy a Beának* is mindig mondom, hogy tök mindegy, hogy 60 vagy 65 kiló-e, az az öt kiló semmit se számít. Ha olyan 8-10-et fogy, na, az azért már látszik.
Szóval akkor mínusz 8-10 kiló előtt nem fogja látni senki sem, hát ez azért így mindenképpen nagyon szomorú, mivel azonban én úgy 12-13 kilócskától szándékozom megszabadulni, előbb-utóbb várható, hogy valaki észreveszi.

A gyerekeimet meg se kell említenem, mert ők annyira rendesek, hogy folymatosan csak ezzel hitegetnek, hogy:
- Jaj már, anya, nem is vagy kövér!

És akkor van nekem a férjem, akinek igazából tényleg tetszeni szeretnék (jobban, mint pár kilóval ezelőtt). Gondoltam, ő majd szépen kilóról kilóra végigasszisztálja a fogyásomat, folyamatos bátorításával öntve lelket belém, hogy remekül haladok, csak így tovább! Hogy ne adjam fel, mert lám, máris milyen sokat vesztettem a térfogatomból, annyira, de annyira jól csinálom, hogy ihaj! És vártam, és vártam. De nem szólt semmit, így aztán úgy éreztem, hogy az első igazán nagy sikeremet mindenképp tudatosítanom kell benne is. Múlt héten vasárnap este történt.
- Képzeld, már kevesebb vagyok, mint 60 kiló!
- Igen? Remek. Csak aztán nehogy megint egy 48 kilós Andi legyen a  feleségem!

Ezért aztán úgy döntöttem, hogy ha ennyire nem számít senkinek, hogy hogy nézek ki, akkor ezentúl magamnak fogok fogyni. Pedig nekem amúgy eddig szinte mindegy volt, hogy 62 vagy 67-e amit a mérlegen látok, ha nagyon zavart volna, akkor sose lettem volna annyi. Most viszont, mivel a számomra legfontosabb embereknek nyilvánvalóan tökmindegy, hányas a konfekcióméretem**, magamért csinálom majd. Hogy ne érezzem magam kirekesztettnek ruhavásárláskor, mert 42-es (vagy 44-es) nadrágot kell vennem, és olyan nincsen csak sokkal drágább és rondább kivitelben, mint mondjuk 38-asban.

A sikerekhez még az is hozzá tartozik, hogy a "célnadrág", amit valamikor ősszel vettem (a sokadik feladott fogyókúrám kezdetén), és sehogyan sem tudtam magamon becippzározni, de nagyon nem, hát az most teljesen jól feljön rám, és sem a mozgásban, sem a levegővételben nem akadályoz. Most van egy új célnadrágom, 50 kilós koromban vettem, még mikor Ádám 1,5 éves volt, és egyszer meghívást kaptam a férjem céges karácsonyi bulijára. Feljön már, de még nem tudom becippzározni. De ha soha nem is tudom majd, az se baj, mert 50 kg azért nem szeretnék lenni.

Legközelebb 1,8 kg múlva jelentkezem ez ügyben, akkor leszek ugyanis 10 kilóval könnyebb, mint az induláskor, és a jubileumot új poszttal fogom ünnepelni. Hacsak nem valami jófajta csokival :).


* a húgon legjobb barátnője, akinek a kedvenc sportja a jojózás
** nyilván azért, mert úgy is szeretnek, akárhány kiló is vagyok, ez mondjuk mindenképpen pozitív, de rájöttem, hogy tőlük nem szabad várni semmit, mert túlságosan is közel állunk egymáshoz.

2016. május 12., csütörtök

Rájöttem a tökéletes otthoni hajfestés titkára

Hívjuk házhoz a fodrászt!

Igaz, a megvilágosdásomhoz az évek alatt kidobott sok forint és ultrabéna hajszín is hozzájárult, de legalább tudom a tutit!


2016. május 7., szombat

A férjemet viszik

Jaj, még mielőtt bárki rosszra gondolna, csak az előző posztot teszem értelmessé.

Az van, hogy a férjem nem csak úgy itthon hagy engem a szekérderék gyerekkel, ő meg elmegy mulatni, hanem az esetek nagy százalékában őt, kérem, viszik. A cég, ahol dolgozik. Jutalom wellness hétvégére, csapatépítő tréningekre, "céges olimpiára". Évente úgy 3-4 alkalommal biztosan, és ide elmenni ha nem is kötelező, de azért erősen ajánlott (és ki az a hülye, aki kihagyna egy habzsi-dőzsit ingyé', na ugye). Ezekre a helyekre én nem kísérhetem el, de eddig (értsd két héttel ezelőttig) nem is igen zavart, mert nem tudtam, milyen is egy igazi láblógatós hétvége. Most már tudom.

Ez a mostani hétvége meg kicsit az én hibám is, mert nem akartam mást terhelni a gyerekek gondjával, ezért nem mentem. Most meg szomorkodom. De majd megvidámodok újra, csak idő kérdése :D!

És ha nekem kell (szeretnék) menni valahová szó nélkül vigyáz az összes gyerekre, mert természetes, hogy néha én is megyek valahová. A baj ott kezdődik, mikor ketten mennénk, mert akkor igazán nehéz a gyerekvigyázás. Eddig nem is volt olyan, hogy a háromra egyszerre vigyázott valaki ennyi ideig, a cserkeszőlői kirándulásunk volt az első. Pár órát, egy délutánt, estét megoldunk anyukámmal, de ennyi időre még nem mertük senkire bízni őket.

Na, ezért maradtam itthon.

Azért vagyok szomorú....

Hát basszus, az elmúlt napok olyan idegi megterhelést jelentettek számomra, hogy komolyan eljátszottam a másik városba/országba/bolygóra költözés gondolatával. Semmi, de semmi jó nem történt velem, és a történést most hangsúlyoznám, mert nem akarok az olyan közhelyekre gondolni, hogy de hát van gyönyörű családod 3 gyerekkel és egy férjjel, meg van 7 macskád és ezek már eleve a boldogság netovábbját jelentik minden épeszű ember számára. És nincs is már 7 macskám, de erről majd később. Most azonban hosszú-hosszú panaszposzt következik. Csak erős idegzetűeknek.

És akkor a szomor-okok szépen, sorban, szerintem fontosságiban, de lehet, hogy nem.
1.) Öreg vagyok és csúnya. Az a baj ezzel az öregedéssel, hogy nem szépen lassan történik, hanem úgy, hogy lefekszik az ember lánya fiatalo(sa)n és öregen ébred. És közben persze nem telik el száz év, mint a mesében, hanem csak egy éjszaka. Nem tudom, más is van-e vele így, de én nehezen teszem túl magam azon, hogy 5 éve, mikor Simivel terhes voltam, az égvilágon senki nem akarta elhinni, hogy 35 éves vagyok, még a 30-at is erős túlzásnak érezték, és minden álszerénység nélkül, tényleg nem néztem ki öregnek. Nem voltak ráncaim, nem volt ősz hajszálam, maximum 2-3 db (ezen a fodrász is mindig csodálkozott), és úgy egyáltalán, az egész összhatás mínusz 10 évet jelentett.
Erre most mi van? A legeslegszörnyűbb a két hosszanti ránc az orromtól az államig, de vannak vízszintesek a homlokomon és a sok hunyorítás miatt két kicsi a szemöldökeim között. Persze mindannyian jól láthatóak. Annyira, hogy ijedtemben elkezdtem antiédzsing krémet használni, de szerintem ezzel már jól elkéstem, mert korábban kellett volna, de ha az ember nem néz ki öregnek, akkor nem is gondolja, hogy valaha egyáltalán öregképű lesz. Pedig lesz. Holnapra mindenki megöregszik. És az is baj, hogy a fogyás sem tesz jót a ráncaimnak, és én legelőször az arcomból fogyok, szerintem most is lement róla vagy két kiló.
És mikor szerdán a férjem elvitte a faluban lakó munkatársát dolgozni, és egy ideig együtt utaztunk, mert engem is elvitt munkába, innen tudom, hogy a munkatárs egy ragyogóan fiatal, szép, szőke illatos anyuka, na akkor döbbentem rá igazán, hogy mennyire gáz is vagyok már, és a férjem, akivel pontosan egyidősek vagyunk ilyen nőket (is) lát egész nap. Persze öreg, kövér, rondákat is, de ez az én helyzetemben nem vigasztal. A férjem, akivel ugye pontosan egyidősek vagyunk, de ő tényleg fiatalabbnak néz ki a koránál, mert nincs ránca, és úgy egy az egyben nem néz ki "mindjártnegyvennek", na jó, hát közelről látszik, hogy őszül a haja, de az meg nem baj. Eddig olyan jó volt, hogy mindig ugyannyiadik szülinapunkat ünnepeltük, de most éreztem először, hogy jobban mutatnánk egymás mellett, ha én egy ötössel fiatalabb lennék, mert akkor nem néznék ki egy ötössel idősebbnek nála.
Szomorú dolgok ezek, na. Azért remélem, lesz elég időm, hogy hozzászokjak a ráncaimhoz, és évtizedeken át büszkén viseljem őket. Csak most még nem bírom.

2.) Hétfőtől elmegy a gyógypedagógiai asszisztensünk. Pedig annyira jó volt, hogy mindig voltunk elegen, de most újra az lesz, hogy ott a 9 gyerek és ketten leszünk (maximum hárman), és meg fogjuk oldani, igen, de vége a jó kis sétáknak, játszóterezéseknek. Tegnap is elmentünk HÉV-vel (mert a közlekedés a heti téma) egy közeli város duna-parti játszóterére, tök jó volt. Annyit dolgoztam már emberhiányban, hogy megmondom őszintén, nagyon félek, bár tudom, hogy meg fogjuk tudni csinálni, és túl fogjuk élni, csak tudom azt is, mi vár rám. Nehéz lesz.

3.) Veszekedtem anyukámmal. Nagyon. Szerintem mondjuk teljesen igazam volt (és az a hihetetlen, hogy szerinte is), de akkor is szégyellem, főleg, hogy kiabáltam vele, ahogy egy gyereknek nem kellene az anyjával. Az van, hogy lement Pécsre a tesómékhoz. Ez önmagában nem probléma, de az, hogy itt lakunk egymás mellett, és nem szól, hogy elutazik egy hétre, és ez nem először történik meg, na az irtó nagy gáz. Mert együtt él a 80 éves nagymamámmal (aki nem mindig be/kiszámítható) és a nagybátyámmal, aki 2 éve kapta a második sztrókját, és azóta nem önellátó. Ha anyu elmegy itthonról, én nézek rájuk, vásárolok/főzök nekik. Már ha tudom, hogy kell vennem/főznöm valamit. Erre megyek át tegnap, hogy vigyek anyunak gyógyszert, mert hallottam, hogy köhög, csak előző nap elfelejtettem vinni, erre közli a mamám, hogy lement Pécsre már tegnap.
Ráadásul azért is ideges lettem, mert péntekenként mindig ő hozza el Simit az oviból, mert csak 5 után érnék oda érte, de ha nincs itthon, az se baj, mert a férjem el tudja hozni, viszont ezt meg kell beszélni előre. Csak kiderült, hogy tegnap nevelés nélküli munkanap volt az oviban, amire én nem kértem ügyeletet, mert anyuval megbeszéltük, hogy tud vigyázni a gyerekre. Jó, hát megoldottam ezt is, mert hála Istennek érettségi szünet van a nagyoknak, és tudtak egymásra vigyázni, de akkor is. Amúgy már így utólag nem akkora gáz, de tegnapelőtt nagyon ideges voltam, de leginkább amiatt, hogy szó nélkül elment, hát komolyan, azt nem bírom felfogni, főleg, hogy többször kértem, ne csinálja ezt velem, erre dehogy nem. Mindegy.

4.) Nincs barátnőm. Jó, hát nem vagyok 20 éves srác, akinek természetes, hogy ez a legnagyobb gondja, de azért na. Komolyan, nincs egy ember, akivel beszélgetni tudnék, főleg, mikor ennyire fos napjaim vannak, és olyan jó lenne kibeszélni/bőgni magamból valakinek. A férjemnek nem szeretek vinnyogni, ő úgyis csak annyit mond, hogy "nem vagy öreg és ronda" (ezt mondjuk csak és kizárólag akkor mondja, ha emiatt rossz a  kedvem, magától sose, ez is szar egyébként), a többi dologra meg nem szól semmit. Csütörtökön is itt ültem mellette fél 11-ig, de dolgozott, így inkább felmentem a szobába és ott bőgtem, nem akartam megzavarni.
Annyira jó lenne néha valakivel beszélgetni nem itthon, hanem valahol. Vagy legalább a férjemmel, de ő nem annyira beszédes, meg hát férfi, és nem érti, mire ez a sok panaszkodás, meg kell oldani a problémákat, nem nyígni rajtuk. Hát igaza van. Akar valaki a barátnőm lenni?

5.) Lőttek a hétvégémnek (fizikai oldala a dolognak). A férjem "borhétvégére" ment Tállyára a barátaival/ismerőseivel. Ide engem is meghívtak, de a) nem szeretem a bort, de ez nem nagy baj, mert nem muszáj inni, csak b) anyukám két hete is egy egész hétvégére vigyázott a gyerekekre, amíg Cserkeszőlőn voltunk, így nem volt képem megkérni, hogy megint vigyázzon rájuk, mert nem leszünk itthon. De azért úgy gondoltam magamban, hogy ha a férjem elment 3 napra borozgatni, akkor én kiveszem magamnak a szombat délutánt, és elmegyek csavarogni. Jó, hát igazából vásárolni szerettem volna, mert bár fogalmam sincs, mibe került ez a Tállya a férjemnek (szállás, kaja, útiköltség -az mondjuk talán semmibe-, "borköltség", egyéb programok), de én belőttem magamnak úgy 5ezer Ft-ot, hogy annyiért veszek magamnak valamit (gondolom, azért ennél nem kerül kevesebbe a férjem kiruccanása). 1-2 új felsőt, esetleg egy parfümöt (annyira mellbe vágott a szerdai illatos kolléganő, hogy és is szeretnék egy "igazi" illatot, nem Rexona dezodort, csak annyira zsugori vagyok...) gondoltam beszerezni. Az is bosszant, hogy a múltkor voltam a C&A-ban és csodaszép ruhákat láttam, de olyan szépeket, hogy vérzett a szívem otthagyni őket. De mivel köztudottan sóher vagyok, ha magamról van szó, így kértem a férjemet, hogy légyszi, légyszi, légyszi, nyomtassa ki a "spáros szupersopp" kártyához járó 25%-os kupont, de hiába könyörögtem többször is, elengedte a kérésemet a füle mellett, így nem vettem semmit magamnak. És annyi pénzért, amennyi az eredeti áruk, nem is fogok.
Szóval, lőttek a hétvégémnek, mert a 3-as pontban említett okok miatt nincs senki, aki vigyázna Simire, amíg én boldogan vásárolok magamnak 5.000 Ft értékben. Pedig napok óta tervezgettem, még az interneten is keresgéltem, hogy hol mit mennyiért, annyira beleéltem magam, hogy nehezen szedtem össze Andit a földről a pofára esés után. Így aztán átszerveztem a programot: orbitális vasaló partyt fogok tartani magamnak, meg boltba megyek, főzök, takarítok, mosok, csak most 2 napon keresztül, mert holnap se megyünk sehová. Hát juhéééé!

6.) Borhétvége (lelki oldala a dolognak). Nélkülem, ami saját választásom volt, de akkor is. Egyszerűen nincs képem ennyiszer megkérni anyukámat, hogy vigyázzon a gyerekekre, anyósomat pláne nem akarom ilyesmivel terhelni (apósom is elment amúgy a férjemmel, szóval őt hatványozottan nem mertem kérni), így lemondtam róla. De nagyon nehéz ám a szívem miatta, mert tudom, hogy miről maradok le, mert 2 hete annyira jó volt gyerekek nélkül lenni 2 napig 7 év után, hogy el se tudom mondani. Tényleg kell az embernek néha, még ha hétévente, akkor is. És eddig is irigyeltem a férjemet a hétvégi kiruccanásai miatt, de ezentúl még inkább enni fog a fene, ha wellness, vagy bármilyen kimozdulásra megy, hogy bezzeg neki milyen jó. Gond nélkül szögre akasztja a családot, nem kell napokig szervezkednie, félve kuncsorogni valakinél, a nemet mondás rémével a szemei előtt, hogy ugyan már, el tudja-e vállalni a kölköket, mert elmenne. Hanem mondja, hogy akkor ezen vagy azon a hétvégén nem lesz itthon, de mivel én itthon vagyok mindig, semmi gond. Egy anya erre való. Nem is tudja, mennyire jó dolga van, én mondjuk sejtettem, de csak 2 hete döbbentem rá igazán, hogy baromira el van kényeztetve a Jóistentől. Engem nyilván nem szeret ennyire. Ezért is akartam kárpótlásul magamnak a vásárolgatást, hogy nekem is legyen valami jó, de nekem nem lesz. Ami nem nagy változás az eddigiekhez képest, mert mindig így van: ha a férjem nincs itthon, én itthon vagyok, de  most kivételesen nem így szerettem volna. Szegény én, brühühü...

7.) A macskák. Pont csütörtökön írtam a leendő gazdiknak, hogy minden a legnagyobb rendben, jövő szombaton lehet jönni a macsekokért, erre tegnap a férjem kivasalta az egyiket az autóval, egy másik meg eltűnt. Tiszta gáz. Most megtanultam, hogy többet soha, de soha nem fogok odaígérni cicát senkinek, bár mondtam, hogy kicsik és kint vannak és semmi sem biztos emiatt, de akkor is rosszul érzem magam. Meg hát sajnálom is őket, na.

Röviden ennyi. Szép hétvégét mindenkinek! Most megyek, mert 3 perc múlva lejár a mosógép, addig le kell szednem a száraz ruhát, utána irány a bolt.

2016. május 2., hétfő

Ha anya odacsap(ja)

Akkor abból rétes lesz! Közkívánatra kerüljön hát terítékre a "csapkodós" rétes receptje. A fontos részeket pirossal írva olvashatjátok. A többi csak rizsa.

A legeslegfontosabbak a hozzávalók.
A tésztához kell
 - 30 dkg liszt (finom)
 - 1 pohár tejföl (kicsi, mindegy hány %-os)
 - 1 db tojás
 - pici só

A "krémhez" pedig
 - 1 kockamargarin
 - 20 dkg liszt (finom)
 A töltelék alá zsemlemorzsa, a rudak kenéséhez tejföl, a töltelék pedig az lesz, amit akar az ember.

Eszközigény (csak azért, hogy ne sütés előtt derüljön ki, hogy tepsi is kell hozzá):
 - 1 db tál (ha közben nem akarunk mosogatni, akkor 2)
 - 1 db nyújtófa (=sodrófa)
 - 1 db gyúródeszka (=nyújtódeszka)
 - 1 db tálca
 - konyhamérleg
 - valamilyen kenőeszköz
 - habverő (kézi vagy elektromos)
 - sütőpapír
 - folpack
 - tepsi
 - hűtőszekrény
 - sütő


A legfontosabb: ez a sütemény egy napig készül!

A fogyasztás előirányzott napja előtti napon fogunk egy tálat, beletesszük a tészta hozzávalóit és egy szép, kerek, kissé kemény gombócot gyúrunk belőlük (ha nagyon kemény, pici tejföllel lazíthatjuk, de ragadós semmiképpen ne legyen). Elvonulunk egy csendes helyre, hallótávolságon kívül. Arra a dologra (személyre) gondolunk, ami (aki) az utóbbi időben leginkább felbosszantott minket, és minden dühünket a kétfejű karizmunkba és deltaizmunkba összpontosítva fogjuk a gombócunkat, és teljes erőből, úgy 15 percen keresztül (de minimum 10 percen át) odacsapkodjuk a tálhoz. Sajnos, nem kaptam egyértelmű utasítást a csapkodás mikéntjére vonatkozólag, hogy a) a kezünkbe fogva kell odacsapkodni a gombócot, időnként megforgatva, hogy minden oldala kellően ütődött legyen, vagy b) bele kell hajítani a tálba a tésztalabdát. Én a b) variációt alkalmaztam. Jelzem, a második perc után le akart vállból szakadni a jobb karom, így váltottam balra, de azzal béna vagyok, így visszaváltottam. Azért időnként kénytelen voltam cserélni, de 10 perc után (mert 15-ig persze nem bírtam) úgy éreztem, hogy a következő hajításra a karom tőből elszáll, így befejeztem a tészta dobálását.

Innentől már nem annyira nehéz. Fogjuk a jó puha margarint és a 20 dkg liszttel jó habosra kikeverjük a bármilyen habverőnkkel. A liszttel hintett gyúródeszkán deszka nagyságúra nyújtjuk a tésztát (az enyém 30x60 centis). Jó vékony lesz, nem kell megijedni, és bár vékony, nem kifejezetten szakadékony fajta. Arra azért készüljünk fel, hogy kissé olyan "gumiszerű" a viselkedése a tésztának nyújtás közben. Vagyis mindig visszaugrik egy kicsikét, ha épp nem gyilkolja az ember a nyújtófával, de ne adjuk fel, kinyúlik az, csak nem kell hagyni magunkat. A kinyújtott tésztán amennyire csak tudjuk, egyenletesen eloszlatjuk a lisztes kulimászt. Én mondjuk nem tudtam túl egyenletesen, de teljesen bekentem az egészet. Utána szorosan feltekerjük a tésztát (de érzéssel azért, hogy ne folyjon szanaszét a lisztes vaj, úgyhogy inkább olyan "közepesen szorosan"), és 8 egyenlő részre vágjuk. A 8 kis hurkát lisztezett tálcára tesszük, folpackkal légmentesen lezárjuk, és egy napra a hűtőszekrénybe száműzzük. Ha nincs egy nap, nem baj, én mindössze 15 órát pihentettem, de annyi azért kell neki, a recept eredeti gazdája is így javasolta. A legkellemesebb rész következik: sok órán keresztül várjuk, hogy a tészta csinálja, amit kell. Nem tudom, mit kell neki, nem érdemes nézegetni a hűtőben, a végén pont olyan lesz, mint mikor betettük.

Másnap hajnalban szépen előkészülünk a rétes végleges formába öntéséhez. Elkészítjük a nekünk legszimpatikusabb rétestölteléket (bármivel tölthető amúgy), sütőpapírt teszünk a tepsibe, elővesszük a hűtött tésztatekercseket, és bekapcsoljuk a sütőt. 175°C-ra előmelegítjük (nem tudom, hogy ez gázsütőnél hányas fokozat, gondolom, úgy középtájon lehet).
Lisztezett deszkán kinyújtjuk az első tekercset. Arra kell ügyelni, hogy legalább az egyik oldala ne legyen nagyobb, mint a tepsink szélessége, hogy valamerre fel tudjuk tekerni úgy, hogy bele is férjen a tepsibe. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert nekem például kettő csak keresztben fért be, de erről nem csináltam képet :D. Szóval, kinyújtjuk a tekercset, az egyharmadát zsemlemorzsával beszórjuk. A tészta szélétől kb. 5 cm-re csinálunk a töltelékből egy szintén kb. 5 cm-s csíkot. Természetesen a morzsás oldalon. A szélét ráhajtjuk (arról az 5 centiről beszélek, amit morzsásan hagytunk a töltelék előtt), majd feltekerjük és betesszük a tepsibe. Ugyanígy járunk el az összessel. A rudak tetejét megkenjük tejföllel és nagyjából 30-35 perc alatt megsütjük a 175 °C-os sütőben. Én alsó-felső sütéssel csináltam, de akinek nincs ilyen, az ne forgassa a rudakat, hogy mindenhol megsüljenek, mert kárba megy az egész egy napos munka, hagyományos "alsó sütéssel" is jó lesz.
Figyelem, a tészta most is nagyon vékonyra nyújtódik, de még mindig csak nagyon erős behatásra szakad, jó kis anyagot sikerült összehoznunk, ne kíméljük. De! ha nagyon "átlátszóra" nyújtja az ember lánya, akkor a sütés után picit töredezhet a felső réteg. A fogyasztók azonban ettől a malőrtől el fognak tekinteni, bárki elhiheti. Nekem egy tepsibe 4 rúd fért, sülés közben nem dagadnak meg, nem kell félni, de azért pici helyet érdemes hagyni a rudak között.

A kész rétest felszeleteljük, tálcára tesszük, porcukrozzuk (vagy nem). Szeletelés előtt hagyjuk langyosra hűlni. Ha enni szeretnénk belőle, még kínálás előtt megkóstoljuk, különben csak a végek maradnak nekünk. Már, ha van olyan szerencsénk...

2016. május 1., vasárnap

Gasztrofotóóóóó

Nem bírok magammal, és ha már az előbb így beégettem magam a béna fotóimmal, akkor végül is már tök mindegy. Nem hittem volna, hogy ilyet is teszek majd, de ma lefényképeztem a "művemet". Életemben először csináltam ún. "csapkodós" rétest, eddig ugyanis - ismerve saját tehetségemet a gasztronómia bugyraiban való eltévelyedéshez - csak az "előre gyártott réteslapos" rétesbe mertem belekezdeni. És az se sikerült, úgyhogy nem túl nagy önbizalommal vetettem bele magam a sütésbe, még szerencse, hogy olcsó sütemény, ha nem sikerül, nem egy vagyont hány az ember a kukába. Szóval, megcsináltam ezt a csapkodósat, 8 rúd lett belőle, és már nincs semennyi. Ezek szerint jól sikerült.
Így nézett ki, amíg volt:

Frissiben, sütés után

Fogyasztásra készen


A macska rúgja meg!

Nem nyivákolni akarok már megint a kiscicák miatt, de az lesz. Az a helyzet ugyanis, hogy van most 5 darab 6 hetes kiscicánk, és mindegyiknek van gazdája! Ennek egy részről nagyon-nagyon örülök, másrészről pedig naponta rettegek, hogy most, hogy összevissza mászkálnak, nem lesz-e valami bajuk. Elviszi őket valaki, ha odamennek a kerítéshez, rájuk megy a férjem az autóval, mit tudom én, mi történik velük. Még 2 hetet kell épségben eltölteniük nálunk, és mehetnek az új gazdáikhoz, csak bírják ki!!!

A másik nehézség, hogy a leendő gazdik fotókat követelnek a jövőbeni házi kedvencekről. Azokról, akik egy tizedmásodpercig nincsenek egy helyben, rohannak, birkóznak. Ráadásul tiszta mocsok a képük, mert most kezdtek el enni, de még nem tudnak, így állandóan belefejelnek a kajába. Én, aki amúgy is kritikán aluli módon kezelem a fényképezőgépet, nem valami nagy sikerrel teszek eleget a felkérésnek. Ilyen képek születtek.
Nem néz oda, és homályos

Itt a feneke...

... itt meg az eleje

Pedig az előbb még volt itt cica

cica volt, hol nem volt...

A szakértő szemek megállapíthatják, hogy mindketten kandúrok

Ő is kandúr, csak ebből a szögből nem látszik


Megint nem néz ide

Ezt a képet nem tudom értelmezni


És akkor jöjjön pár cuki kép. Ezek vállalhatóak, bár nem a legjobbak, de hát ez van, nem tudok fotózni, na.