2014. november 30., vasárnap

A válás oka: szakdolgozat

Leadtam. Most nem nyígtam annyit, mint az előzőnél, mert egyszerűen nem volt annyi időm, hogy ide is írjak, miközben azon kínlódtam, hogy azzal végezzek. Nem is tudom, hová tettem a józan eszemet, mikor arra vállalkoztam, hogy 3 gyerek, munka, háztartás mellett 7 hét alatt a nulláról összerakjak egy minimum 40 oldalas szakdolgozatot. Hát normális vagyok én? Nem, nem és nem! Soha, de most halálosan komolyan gondolom, hogy soha többé nem fogok ilyen szoros határidővel vállalni semmit, mert ebbe bele lehet bolondulni.

 Elmentem dolgozni, és ott voltam, ennyi. Nem tudtam sok mindent hozzátenni a dolgokhoz, mert alig láttam ki a fejemből. Aztán a háztartás… Erről nem nyilatkoznék bővebben. Sem a Himalája nagyságú vasalatlan cucc-hegyről, sem a házban csapatosan vonuló és támadó portigrisekről, sem a vasárnapi ebéd gyanánt - a férjem által - telefonon rendelt pizzáról, sem a hat hete epilálatlan lábszáramról.
Újra rá kellett döbbennem, hogy a férjem szeret. Vagy csak sajnálta a gyerekeket? Meglehet. Így aztán anyjuk helyett anyjuk volt, amíg én éjt nappallá téve írtam azt a sz*rt mesterművet. Egyetlen zokszó nélkül etette őket, játszott a kicsivel, reggel tízórait csomagolt, Simit bölcsibe vitte-hozta, hogy én addig is itthon maradhassak, Noémit orvoshoz vitte szintén ezért. Aztán átvedlett házvezetőnővé is: mosogatott, porszívózott, macskát etetett, mindezt kérés nélkül. És még a dolgozat megformázását is vállalta, annak ellenére, hogy a köztünk lévő romantikus kapcsolat az utóbbi időben kimerült ennyiben, hogy „ó, igen, ez a jó méret”, vagy „inkább vastag legyen, az nekem jobban tetszik”, és a végén pedig csak ennyi, hogy „Istenem, ez nagyon jó, csodálatosan sikerült”. Hát, így.

Ó, és akkor ott van még, hogy egy idegbeteg házisárkánnyá váltam – na jó, ez mondjuk, nem nagy változás az alaptermészetemhez képest. Ezt is úgy tűrte az én férjem, de úgy ám, hogy egyszer sem ordította le a hajamat, pedig megérdemeltem volna. Mindenen, de tényleg bármin felkaptam a vizet, kiabáltam mindenkivel korra és nemre való tekintet nélkül, akár csinált valamit a nyomorult áldozat, akár nem. És akkor mondhatnám kifogásként, hogy az utolsó pár napban nem aludtam 3-4 óránál többet - az előző hetekben is elég keveset, meg úgy általában sem sokat, Simi születése óta, de ez azért mindent alulmúlt, amit valaha is alvásként műveltem. Siminek hála ezt a keveset is olyan egy-másfél óránkénti megszakításokkal, és gyakorlatilag folyamatosan fájt a fejem, de hát felnőtt ember vagyok, tudhatnék uralkodni magamon. Az biztos, hogy az utóbbi hetekben akkora alvásdeficitem keletkezett, amit soha nem fogok tudni behozni, főleg, hogy annyi elmaradt munkám van, hogy a szabad időmet inkább azok elvégzésére fogom felhasználni, nem holmi szunyókálásra. Pedig de jó is volna! Csak három nap, amikor fel sem kelek az ágyból, csak alszom, alszom és alszom. Hahaha…

Na, szóval a leadási határidő előtt egy nappal, azaz a mai napon leadtam. A tanárnak fogalma sincs, ki írt nála dolgozatot, mert csak telefonon meg e-mailben értekeztünk (idézem: „tulajdonképpen azt se tudom, ki maga, de biztos ismerem, ha engem keresett meg” – ezt akkor mondta, mikor már a kész szakdolit visszaküldte javítva), de teljesen meg volt vele elégedve, sőt. Közölte, hogy annyira tetszik neki, hogy talán el kellene küldeni a Szociális és Családügyi Minisztériumba (van ilyen, kérdezem?), hogy kicsit közelebb kerülhessenek a problémához. Ja, igen, a probléma, amiről írtam, így hangzik: A súlyosan, halmozottan sérült gyermeket nevelő édesanyák munkába állását befolyásoló tényezők. És csak, hogy mindenki tisztában legyen vele, sehová nem fogom elküldeni. És remélem, azért jó jegyet kapok rá, ha már ennyit dolgoztam vele, és (szintén a tanárt idézem) ha már ennyire kifinomult, tudományos a stílusom, remekül fogalmazok, amit élvezet olvasni, és nem utolsó sorban, mert kiváló a helyesírásom :D.

És egy bónusz jó hír: csak január 30-án lesz az államvizsga! Igaz, mikor a csaj a tanulmányin mondta, hogy "és akkor lássuk csak, igen, nektek 30-án lesz az államvizsga, a bizottság...", na én ott kaptam egy közepesen erős szívrohamot. Mert hónap nélkül, csak úgy odalökte ezt a harmincadikát, én meg egyből decemberre asszociáltam. Hát, ha tényleg így lett volna, ott a helyszínen  harakirit követek el, mert arra felkészülni, na, azt tuti nem tudtam volna. Bezzeg így, enyém a világ! Aztán csak várjatok pár hetet, és olvassátok röhögéstől fájó hasizommal azt, hogy mennyire hülye voltam, hogy jelentkeztem erre az egészre, mert ennyi idő alatt aztán nem lehet felkészülni egy államvizsgára, és ott tört volna le a kezem, mikor az entert megnyomtam a jelentkezéskor. Tuti így lesz. Mert hisztizni, mindenen kiborulni, idegeskedni, azt nagyon tudok. Lehet, hogy ebből is kellene írnom valami negyvenoldalast?

2014. november 19., szerda

Nem tudok szó nélkül elmenni mellette

így aztán szakdolgozat helyett most blogbejegyzést írok. Egyszer már írtam erről egy posztot , akkor a karácsonyi katalógusok miatt. Most hazafelé a bölcsiből beszélgettem egy anyukával, és ez durrantotta el az agyamat.

Előre bocsátom, nem tartom magam valami orbitális szakmai orákulumnak, de vannak bizonyos dolgok, amikről megvan a véleményem, és eddig még senkinek nem sikerült meggyőznie arról, hogy rosszul gondolom. Ezek közé tartoznak az úgynevezett (és szerintem nem létező) fejlesztő játékok
Történt ugyanis, hogy a tegnapi szülői felől érdeklődött egy anyuka, aki nem tudott rajta részt venni. Anyukát régebb óta ismerem, ő az, aki ezt a nótás foglalkozást tartja. Nem, nincs szakmai háttere, de igen lelkes amatőr, nem is csinálja rosszul, bár én másképp csinálnám. Már, ha tudnék annyira énekelni mint ő, és rávenném magam, hogy ilyesmit csináljak. Szóval, mondtam, hogy az udvari játékok témaköre is felvetődött, mit kellene kicserélni, satöbbi. Mire ő roppant módon felháborodva imígyen szólott:
- Hát igen, csak azt sajnálom, hogy nem volt pénz egyetlen fejlesztő játékra sem!
Na, ezt nem kellett volna mondania. Igen nagy szerencséje, hogy odaértünk az ovihoz, ahová ment a kisfiáért, mert ha lett volna időm, akkor kifejtettem volna neki a nézeteimet a fejlesztő játékokról. 
Akkor nem tudtam, viszont füstöl a fülem még mindig miatta, úgyhogy megkapja az, aki most ezt olvassa.

Drágáim, higgye már el mindenki, hogy nincsenek fejlesztő játékok, vagy ha vannak, akkor minden egyes játék fejlesztő játék! A gyerekmarketing szerint persze hogy van, pedig nincs, csak fejlesztő játéktevékenység létezik, azt meg bármivel lehet csinálni. Szinte.

Vegyük sorra a bölcsi udvarán lévő irgum-burgum semmit nem fejlesztő játékokat. 
Van egy csúszda, ami szinte használhatatlan, mert túl nagy a fokok közötti távolság, de ha jó lenne, erre lenne jó. A csúszda tetejére való feljutás közben a szem-kéz és szem-láb koordináció, az izomerő (lábakban, karokban, kezekben), a téri tájékozódás fejlődik. Nem beszélve a testképről, testtudatról, hiszen a gyereknek nagyon pontosan kell tudnia, mekkorát kell lépnie, hogy a következő lépcsőfokra eljusson, de ne lépjen mellé, milyen magasságba kell helyeznie a kezét, hogy elérje a kapaszkodót, milyen erővel kell felhúznia magát, hogy ne billenjen le, de azért fel is érjen a csúszda tetejére. Mindeközben komoly mérési, számítási feladatokat is végez (a felfelé való mozgáshoz szükséges távolságokat alaposan ki kell centizni), amik a későbbi matematikai képességeket alapozzák meg. Lecsúszáskor az egyensúlyérzéke fejlődik, a vesztibuláris rendszere kap ingereket. Leérkezéskor újra figyelnie kell, hogy mikor kell letennie a lábát, hogy ne essen fenékre, milyen gyorsan kell felállnia ahhoz, hogy ne bukjon orra, itt újra a testtudat, testkép fejlesztése történik. Lehet, hogy tud még mást is a csúszda, de hirtelen ennyi jut eszembe.
Van ugye a hinta. De most komolyan, minden fejlesztő helyen, foglalkozáson van legalább egyféle hinta, hiszen köztudott, hogy a hintázás kiválóan fejleszti az egyensúlyérzéket, ráadásul a ritmikus mozgás közben oldódhatnak a belső feszültségek, szorongások is, amire valljuk be, egy bölcsis beszoktatós időszakban nagy szükség van.
Akad az udvaron egy mászóka is, ő pont azt tudja, amit a csúszda "felmászós része".
No és akkor a homokozó. Ha csak simán futkároznak benne a gyerekek, a következő történik velük: fejlődik a mozgáskoordinációjuk, egyensúlyérzékük, erősödnek a láb- és hátizmaik, mert a homokban elég nehéz szaladgálni, mivel elsüllyed benne az ember, vagy kicsúszik a lába alól, ha nagyon száraz. Amennyiben rendeltetés szerűen homokozásra használják, akkor megtanulják/felfedezik, hogy mennyi homokot kell beletenni a formába, hogy normális "pogácsát" kapjanak, tehát megint méréseket végeznek (eleinte próbálkoznak, tapasztalnak, aztán már ránézésre is megy nekik, hiszen látják, hogy mikor van tele a forma és mikor fér még bele homok). Megtanulják azt is, hogy mekkora erővel kell belepaskolni a formába a homokot ahhoz, hogy egyáltalán kiboruljon belőle, ne szoruljon bele, vagy pont ellenkezőleg: ne hulljon szanaszét az elkészült remekmű. Megtanulják, hogy különbség van a vizes és száraz homokból készült dolgok között, lapátolás, tapicskolás, homokvár építés közben a kis kézizmaik és a finommotorikájuk is rengeteget fejlődik. Biztos van még itt is valami, de most csak ez ugrik be hirtelen.
Van az udvaron még egy kisvonat, amin gondolkodnom kellett, hogy mit is fejleszt. Ez inkább a szocializáció fejlesztésére szolgál: engedni, hogy a másik is "vezesse", együtt játszani tanít. Illetve ebben lehet jól elbújni, mint általában a kis házakban szoktak a gyerekek, de az ebben a bölcsiben nincs.

És akkor most megkérdezem, hogy az anyuka milyen fejlesztő játékra gondolt? Ez nem elég?

Gondoljuk csak el, hogy bedőlünk egy ravasz tévés hirdetésnek, megvesszük ezt a terméket:
- Kérem szépen, ez a világ legjobb felmosó szettje! Csak tiszta vízzel, vegyszer hozzáadása nélkül elpusztítja a padlón található kórokozók 99,9%-át, minden koszt eltüntet, ráadásul olyan kevés vizet használ, hogy pillanatok alatt megszárad bármilyen padló, hiszen bármilyen felületen képes ezt a fantasztikus hatást elérni! Egy háztartásból sem hiányozhat a Medzsik Mop, a mindent felmosó felmosószett! 
És megvesszük, beletöltjük a vödörbe a vizet, mellétesszük a Medzsik Mopot, és várjuk a csodát. Semmi nem történik, majd ordítva követeljük a vevőszolgálatnál, hogy adják vissza a pénzünket, hiszen a Medzsik Mop egy nagy humbug, nem csinál az az égvilágon semmit, átverés az egész. És akkor a következőt mondják nekünk:
- Kedves Vevő, maga nagyon hülye! Komolyan elhitte, hogy a Medzsik Mop magától felmos? A felmosóval végzett felmosás fogja eltüntetni a kórokozók 99,9%-át minden kosszal együtt, nem az eszköz.

Hát így van ez a fejlesztő játékokkal is. A játékokkal való tevékenység fejleszt, nem a tárgy, legyen az marha drága, sípoló-zenélő-beszélő-forgó akármicsoda is. Nincs fejlesztő játék vagy eszköz. Vegyünk csak alapul egy olyan kifejezetten fejlesztő foglalkozást, amit mondjuk a TSMT terapeuták végeznek. Van ott kutya közönséges tornapad, sima gumilabda, egyszerű műanyag botok, karikák, kötelek, babzsákok ilyesmik. Mégse mondhatjuk, hogy a labda fejleszt vagy a babzsák, hanem az a mozgás, amit ezek segítségével végez a gyerek. Pedig ezek aztán tényleg nem százezres összegbe kerülő szuperfejlesztő szuperjátékok, hanem olyan dolgok, amik jó esetben minden oviban megtalálhatóak. Jól is hangzana, ha mozgásfejlesztési célzattal gyűjtenénk az otthoni készletbe eszközöket, és bemennénk a játékboltba így:
- Adjon nekem, kérem, egy fejlesztő botot, mozgásjavító babzsákot meg egy koordináció fejlesztő labdát.
Ki is röhögnének, vagy jó esetben adnának egy könyvet, amiből megtanulhatjuk, hogy mit kell csinálni az eszközökkel.

Ha tényleg a játék fejlesztene, akkor az elmúlt 20-40 évig csupa kripli ember élt volna a földgolyón, hiszen hol voltak akkor még a tanuló kutyusok, játszóházak trambulinnal és más mozgásfejlesztő játékkal, play doh gyurmák, érzékelő korongok, gyöngyfűző szettek, legók-duplók? Sehol. Volt viszont fára mászás, nyilván azért, hogy az izomerejük, mozgáskoordinációjuk, szem-kéz és szem-láb koordinációjuk, téri orientációjuk fejlődjön. Fogócskázás mezítláb fűben, sárban, homokban, dombnak fel-dombról le, amire így szólították fel a szülők a gyerekeket, hogy "mennyé' gyerek, fejlesszed az izomerődet meg a tüdőkapacitásodat, meg a mozgáskoordinációdat és az állóképességedet, nehogy hülyegyerek legyél az iskolában".  Kukoricatörés, majd a csuhéból vagy vesszőből fonás, tésztadagasztás vagy csak "sarazás" a finommotorika fejlesztésnek céljából történt, meg hogy kreatív legyen a gyerek, és jó állása legyen, mert kreativitás igen kifizetődő tulajdonság mondjuk egy cipésznél vagy szabónál, meg hát a monotóniatűrést is kedvezően befolyásolja mondjuk az egész délután tartó kukoricatörés kivitelezése. A rohadt almával való dobálózást azért erőltették anno a felvilágosult szülők, mert tisztában voltak a célzómozgások fejlesztésének lehetőségeivel, a figyelem, koncentráció fontosságával, hiszen ezek nélkül nem lehet teljes életet élni. Ugye mekkora baromság? Ezek a sima játéktevékenységek vagy egyszerű munkák a mindennapi élet részei voltak. Olyan dolgok, amik szuperfejlesztőek voltak, tök ingyen, és amiket megpróbálunk ma mindenféle "fejlesztő játékként" megjelölve helyettesíteni. Valahol persze érthető ez, mert manapság lehetetlenség a fenti dolgokat művelni, de ekkora cirkuszt csinálni a fejlesztő játékokból kész agyrém. Játsszunk a gyerekkel és hagyjuk játszani, akkor szépen fejlődni fog, ez a titok. (A "normál" gyerek, ismét mondom, a normál gyerek, nem részképesség- vagy egyéb zavaros, fogyatékkal élő vagy ilyesmi, mert nekik kell a fejlesztés, bizony, bizony!)

Megőőőőrülök, még ilyet....

... a fészbúkon ismerősnek jelölt a falusi városunk polgármestere! Vissza is igazoltam, pedig nem is ismerem. Igaz, hogy tegnap a bölcsis szülőin bemutatkozott, még kezet is fogtunk, de azért az nem valami nagy ismeretség. Mindegy amúgy, mert a többi jelen lévő anyukát is bejelölte, gondolom, beírta a keresőbe a jelenléti ív névsorát :D!
És a szülői... én nem értem, minek mentem el. Igen, valóban nem minden játék kompatibilis a 2-3 évesek méreteivel, és veszélyes, de ezt már jelezték a gondozónők is. Igen, valóban kaviccsal van felszórva a játékok alatti rész, de a legnagyobb baja nem az volt a felszólaló (és a szülőit összehívó) anyukának, hogy a kavicságy "kemény", hanem az, hogy néhány gyerek eszi a kavicsot. Gumilapot ígért a polgármester tavaszra, oké, de ha nem lesz kavics, majd mást (füvet, homokot, ágat stb.) fognak enni a gyerekek, mert simán találnak bármiféle szájba vehető dolgot. Igen, valóban szinte mindig főzelék van (ehhez mi köze a polgármesternek, hatóságilag rendeljen el rántott húst krumplival vagy mi?), de szigorú rendeletek szabályozzák a gyermekétkeztetést, nincs mit tenni. Igen, valóban nincs zárva a bölcsi ajtaja, és bárki be (és ki...) mehet rajta, de még mindig tart a beszoktatási időszak, és amúgy meg ezen könnyen lehet segíteni, van kaputelefon felszerelve, csak be kell zárni kulccsal és kész. Igen, valóban sok a 15ezres gondozási díj per hó, főleg, hogy akkor is kell fizetni, ha a gyerek havonta 2 hétig nincs is a bölcsiben, mert beteg, remélem, ezen tényleg elgondolkodnak a képviselők.
Nagyjából ennyi volt. És ha már ott volt a polgármester srác úr (de most komolyan, gondoljátok el, 37 éves, és októberben már a harmadik ciklust kezdte nálunk pmesterként), szóba kerültek ilyenek is, hogy csapadékvíz-elvezetés innen-onnan, útburkolások itt-ott, játszóterek építése ide-oda. Mindenre készségesen válaszolt -meglepően értelmes embernek tűnik, nem bújt ki egy kérdés alól sem, pedig elhozta magával egyik hű fegyverhordozóját képviselőjét, gondolom, lelki támasznak, vagy mi. 
Amúgy az egész szülői furcsán oldott hangulatban telt, kivéve azt a pár percet az elején, mikor az Anyuka, Aki Megszervezte határozottan és idegesen közölte a közlendőjét, többször is belevágva a kérdéseire adott válaszba (amúgy nagyon idegesítő volt a hangnem, amit megütött), és tényleg látszott rajta, hogy feltett szándéka lesöpörni a pástról a Szeretett Vezetőt, de nem sikerült neki. A pémester simán letegezett mindenkit, gondolom, nem tiszteletlenségből, és vissza is tegezték az anyukák/apukák, nem tudom, közülük melyiket ismeri valójában személyesen, vagy csak a közhangulat hatására volt ez a nagy bratyizás?

És ami a legjobb, hogy tényleg majdnem végig tudtam ülni úgy, hogy nem szóltam be(le), pedig fú, de sok mindent tudtam volna mondani. Azt az egyet nem bírtam megállni szó nélkül, mikor egy okos anyuka megkérdezte a pémestert, hogy árulja mér el neki, hogy ha az ő gyereke január 12-én lesz 3 éves, akkor miért nem veszik át a bölcsiből az oviba, holott törvényileg lehetne, és a valakijének a gyereke, aki január 6-án lesz 3 éves, 7-én már mehet oviba. Mert ő meg van győződve arról, hogy az oviban a gyerek korosztályának megfelelő foglalkozást kapná, és inkább arra lenne szüksége. Most komolyan, ez azt hiszi, hogy a harmadik szülinapján felkel a gyerek, rádöbben, hogy "jó ég, én 3 éves vagyok, hát mi keresnivalóm nekem a bölcsiben, az én korosztályom már az óvoda", és visítva követeli majd az áthelyezését, vagy mi a frász? Tényleg újra kezdené a beszoktatási mizériát 3 hónap után? Normális? És miből gondolja, hogy 25 gyerek mellett jobban tudna bárki is foglalkozni a gyerekével az oviban, mint a bölcsiben, ahol -főleg most, a taknyos időszakban- átlagosan mintegy 8 (de van, hogy még ennél is kevesebb) gyerek van a csoportban? És egyáltalán, szerinte az oviban nem pont ugyanúgy játszik a gyerek egész nap, mint a bölcsiben? Hallott már arról, hogy "kezdeményezés" van kis- és középső csoportban, és nincsenek foglalkozások, csak abban vesz részt a gyerek, amiben akar, és az is max. napi 15-20 perc, a többi szabad játék? És ha nem akar festeni/gyurmázni/mondókázni/körjátékot játszani stb., akkor nem fog, mert az óvónő nem cibálja egyenként mindet oda, viszont 8 gyereket sokkal könnyebb foglalkoztatni, és jobban vevők rá, mint az oviban, mert ha ott egy nem akar menni, akkor még 6 biztos nem fog akarni?
De ezt a sok mindent nem kérdeztem meg tőle, csak azt, hogy tényleg újra akarja-e szoktatni a gyerekét egy sokkal nagyobb közösségbe, új emberek mellé? Nem mondott semmit.

2014. november 15., szombat

Én kérek elnézést, nem viccelek

Előre bocsátom, elégedett vagyok a bölcsivel. Kedvesek a kisgyermeknevelők, és szerintem egy óvodai kiscsoportban sem foglalkoznak annyit velük, mint Simiék csoportjában: olvasnak, mondókáznak, énekelnek velük/nekik rengeteget.

Pont emiatt kérek elnézést, mert hogy hát izé, Simikém sír. Sokat. Így aztán biztosan nehezíti az áldozatos munkát, amit a gondozónők végeznek. Szégyellem magam nap mint nap, mikor délután hozom el a gyereket, hogy  már megint sokat sírt, és persze, azért meg lehetett vigasztalni. Szemlesütve hallgatom a beszámolót, miközben agyban már a gaztett elkövetése miatti otthoni szankciókon elmélkedem. Mi is lenne a legjobb rávezetési módszer arra, hogy a bölcsiben nem szabad sírni? Leíratom vele százszor, hogy "A bölcsiben nem szabad sírni!". Vagy inkább elmondatom, mert írni még nem tud. Esetleg kilátásba helyezem, amennyiben legközelebb sírásról való tudósítást hallok, egyszerűen nem hozom haza. Vagy nadrágszíjjal elverem, hátha akkor majd nem fog sírni a bölcsődében. Vagy reggel beragasztott szájjal viszem. Nem baj, ha nem eszik, majd délután pótolja itthon. Vagy odaadom a zsákos embernek, mert bőgős gyerek nem kell az anyjának. Vagy szimplán csak agyoncsapom.
És miközben ezeken gondolkodom, pirulva hallgatom, hogy bezzeg a többi gyerek már rég nem, és hogy akik egy kicsit mégis, azokat mennyire zavarja, és ha meghallják, akkor aztán mindenki rákezd, és akkor aztán hajjaj meg hujjuj. Arról nem is beszélve, hogy sírva ébred egy órai alvás után, és annyira sír, hogy nem is lehet megnyugtatni, hiába csinálnak vele bármit, és mindenkit felébreszt. Totál megértem, hogy már oda se mennek hozzá, hadd sírjon csak, hát majd attól biztos jól meg fog nyugodni, hogy fél és senki nincs mellette. Tulajdonképpen szinte meg is érdemli, hát most nem, a kis bőgőmasinája? Bőgjön csak, majd megtanulja, hogy milyen is a bölcsisek istene! Meg hát most még csak 6 (!) gyerek van a csoportban, de jövő héten jön a többi is, és ott aztán biztos nem lesz alvás, mert a Simi mindenkit el fog ébreszteni, és akkor mit csináljanak??? Mikor ez elhangzott, féltem, hogy azt fogja kérni a gondozónő, hogy ebéd után vigyem el a gyereket, de nem kérte, csak várta, hogy majd felajánlom. De nem tettem, így most biztos rám is haragszik, hogy miattam is fel fog kelni a sok gyerek, mert otthagyom az enyémet, aki óbégat.
És amúgy biztos, hogy ennek a sok sírásnak, valami lelki oka van, fogalmazta meg roppant tudományosan a problémát a gondozónő. Itt elkezdett járni az agyam, hogy akkor mire is gondolhat? Esetleg arra, hogy itthon alvással riogatjuk a gyereket, vagy napokra magára hagyjuk, ezért sír, ha nem vagyok ott, vagy mi a lótúrót képzel? Főleg azok után, hogy tegnap, úgy képzeljem el, hogy még akkor is sírva fakadt, mikor az apja ment érte (ezt amúgy tudtam, elmondták itthon). És akkor mi van? Remélem, ebből nem azt szűrte le, hogy a gyerek halálra rémült a tulajdon apjától, és nem is akar vele hazamenni, mert fél tőle, mert egy brutális állat, ezért inkább bőgve fakadt, mikor meglátta, hogy valaki mentse meg?

Röstellem nagyon, hogy egy normális két és fél éves gyerekem van. Aki igenis sír az anyja (apja) nélkül, és hát égbekiáltó borzadály, hogy 6 hét után nem bukfencet hányva megy a bölcsibe, hanem időnként (jó, sokszor) sír. Kiabáljanak csak vele nyugodtan, ha már nagyon unják, attól nyilván sokkal jobban fogja magát érezni, sőt, lehet, hogy annyira belelkesül, mint valamikor a napokban egy kislány, talán elkezd hisztizni, és ő is kiérdemli a raktárba való száműzetést. (A sztorit Simi mesélte, nem tudom, mi igaz belőle, mert hazudni még nem tud, viszont lehet, hogy valamit félreértett.)
És igen, valóban lelki oka van a sírásnak, ugyanis el kell szakadnia az anyukájától, és idegen környezetben idegen emberek között kell biztonságban éreznie magát, ami kicsit nehezem megy neki. Tudom, marha nagyot vétettem már a legelején, mikor sok ölelgetéssel, puszilgatással magamhoz láncoltam, és mikor pityeregni kezdett ha nem látott, egyből megjelentem, és még azt is engedtem, hogy a klotyóra elkísérjen. A szoptatásról már nem is beszélek, hát száradt volna le mind a két csöcsöm, mikor hagytam bekapni, ha nem szopna, már biztos beszokott volna. Gondolhattam volna, hogy ezekkel mind-mind a bölcsődei integrálódását nehezítem, hát neveltem volna inkább rideg tartásban a sufniban, de minimum a macskákkal, hadd szokja meg időben, hogy anya bizony nincs mindig ott, ahol ő. És akkor nem kérné sírva a gondozónőt, mikor kiviszi a mosdóba a másik gyereket, eltűnve ezzel a szeme elől, hogy hadd menjen ő is velük, és nem nézné végig - szégyen szemre, ugye, nahát - ahogy megpisilteti/tisztába teszi a másik gyereket, hanem vidáman játszana odabent.

És akkor mondtam, hogy a nagyobbik fiú is hasonló volt, aztán egyik napról a másikra megváltozott. Hát, az nagyon jó lenne, ha a Simi is, és minél hamarabb, az volna az igazán jó, mert ugye jövő héten jön a sok gyerek, és nem lesz alvás, mert sírni fog a büdös kölke. Most már biztos, hogy muszáj lesz itthon belevernünk a lüke fejébe, hogy a bölcsiben nem szabad sírni, hat hét után hangosan meg pláne, mert gyerekfelébresztés vétsége miatt esetleg kizárják a bölcsődéből. Vagy kiteszem a faliújságra a nevem és a címem, hogy keressen meg az a szülő, akinek a gyerekét felkeltette az enyém, és mérjen rám annyi botütést, amennyit szerinte megérdemlek amiatt, hogy bőgős gyereket neveltem.

Így állunk most. Bár megmondom őszintén, ma, mikor sajnálkozó arckifejezéssel adta tudtomra a gondozónő amit úgyis tudok, hogy Simikém sokat sírt, és felébresztette a legelőször ott alvó kisfiút, és sajnos őt ki kellett adnia a szüleinek, szóval akkor volt pofám megkérdezni, hogy árulja már el nekem, hogy én onnan, a munkahelyemről ugyan mit tudnék tenni az ügy érdekében? Hááááát, semmit, nem is azért mondta. Akkor meg miért? Bakker hát én is kisgyerekekkel dolgozom, szoktattam már be egy csomót, és volt olyan is, aki még hónapok után is bőgött mint az albán szamár. De akkor se az anyján kértem számon, hogy miért sír, hát én vagyok vele, az én gondom, nekem kell megoldanom, kvázi ezért kapom a fizetésemet. 
Meg különben sem jókedvemben adtam bölcsődébe, bárki elhiheti, ha tehetném, maradnék vele itthon amíg csak lehet, de dolgoznom kell, ez van. Ha lenne más, a gyereket kevésbé megviselő megoldás, akkor azt választanám, de nincs más, csak a bölcsi. 

Szóval még egyszer bocs, hogy sír, majd egyszer csak nem fog, mert beszokik. Akkor majd pezsgőt bontunk, addig meg túléljük valahogy.

2014. november 10., hétfő

Jobb előbb, mint később

Gőzerővel elkezdtem készülni a karácsonyra. Ma vettem a dm-ben két tekercs karácsonyi csomagolópapírt -annak ellenére, hogy környezettudatossági szempontokat figyelembe véve évek óta ugyanabba a néhány gondosan kisimítva tárolt ajándékzacskóba tesszük az ajándékokat. Meg két csomag karácsonyi szalvétát is. Senki nem mondhatja, hogy nem kezdtem el időben készülődni az ünnepre :D!

2014. november 5., szerda

Murphy élt, él és élni fog

Jajistenem, hát hol kezdjem? A legelején, mikor visszamentem dolgozni, és Simi szinte egyből a kórházban kötött ki ? Vagy a vége felé, mikor kiderült, hogy én ugyan heti 5 napot dolgoznék, de nem indul szeptemberben a bölcsi, így még egy hónapig a kolléganőim jó szívére lettem bízva, hogy dolgozzanak helyettem, míg én heti két alkalommal itthon őrzöm a gyereket?
Inkább akkor mondom a mostot. Simi beszokott a bölcsibe. Magyarul: már nem őrjöng, csak sírdogál, keveset, könnyen megnyugtatható módon. Hétfőtől indult az a munkaprojekt, ami egy hónapot csúszott, vagyis visszaálltam a munka világába teljes idejű munkásként. És akkor Simi vasárnapra 3-szor is 39 °C feletti lázat produkált. De most komolyan, miért??? Szerencsére anyukám még a legelején mondta, hogy tartogatott ilyen és hasonló vészhelyzetekre pár nap szabadságot, hogy dolgozhassak, így vasárnap délelőtt pincsikutya-üzemmódban átoldalogtam hozzá, hogy akkor most lenne az a bizonyos vészhelyzet, és tud-e maradni hétfőn úgy, hogy a gyereket megmutatja a dokinak, mert miabajavan már megint és lázas.
Úgyhogy anyu hétfőn maradt, doki szerint a gyereknek semmi baja, csak mintha piros lenne kicsit a torka. Erre a "minthára" fel is írt rögtön 3 féle gyógyszert amit mintegy ötezer magyar forint ellenében kapott meg anyukám a patikában. Az utasítás annyi volt, hogy csütörtökön mehet bölcsibe, ha nem lesz lázas. Hát, vasárnap este óta nem volt lázas, pörög, mint a veszedelem, nem köhög, tüsszög, orrfolyik azóta sem. Ki tudja, mi volt ez a láz? A gyógyszerek közül a toroksprayt és a cseppeket alkalmaztam, a méregdrága harmadikat nem, mert az olyan tünetekre való, amik közül még véletlenül se volt egy sem Siminek.

Ja, és akkor a szakdolgozat. A tanárnő kérésére megadott napon pontosan elküldtem a kért dolgokat (2,5 napja) válasz azóta sincsen :-(. Pedig tényleg keményen dolgoztam, hogy az a 15 oldal megírattassék, és rá se bagózik.

Meg van ugye ez a pedagógus portfólió izé, amire én be voltam nevezve, de valami miatt nem kerültem regisztrálásra. Ezt júliusban tudtam meg, és hadd legyek őszinte, annyira azért nem bántam. Augusztusban jött a hír, hogy valószínűleg ebből a fordulóból kimaradok, de lehet, hogy mégsem, mert lesz valami módosítás, majd értesítenek. Csak és kizárólag azért jelentkeztem a főiskolára, mert abban bíztam, hogy nem kell megírnom, mert 2 ilyen nagy volumenű dolgot ennyire rövid idő alatt képtelenség megcsinálni. Így is kivagyok, hogy nov. 30-áig le kell adnom a szakdogát.

Na erre tegnap jött a csodás hír, hogy hurrá, minden rendeződött, és november 30-áig leszek szíves feltölteni a portfóliómat a megadott helyre. Hogy mi van? Na ez az, amire tuti nem leszek képes. Megnézem, hogy lehet ezt elhalasztani, vagy van-e valami retorzió, ha nem csinálja meg az ember, mert több száz oldal szakmai cucc plusz egy szakdolgozat megírása 3 hét és 3 gyerek és munka mellett totálisan lehetetlen dolog.

Nem is tudom, menjek talán világgá?

Ja, egy jó hír a végére: mindjárt dobozolom be az utolsó megmaradt kiscicát, mert valaki telefonált, hogy elvinné. Ez az a kis csúnyácska, aki pont úgy néz ki, mint az előző csúnyácska, akit pont ilyen idős korában sikerült kitelepítenünk innen. Legalább van valami, aminek örülhetek.