2014. július 31., csütörtök

Hányadán állunk a macskákkal?

Az úgy volt, hogy az első cicánk után, aki csak úgy "idelett" hozzánk valahogy, és aztán pont ugyanúgy el is tűnt, közös megegyezéssel lett(ek) újabb macská(i)nk. Vállaltuk, hogy mi, felnőttek etetjük, gondozzuk, szeretgetjük felneveljük őket addig, amíg nálunk óhajtanak élni, vagy amíg el nem pusztulnak. Akiket nem vállalunk, azoknak szerető gazdát keresünk vagy megszüntetjük a kiscicák halomra születését az udvarunkban. Úgy mentem bele mindebbe, hogy én tulajdonképpen világ életemben utáltam a macskákat, nem is volt tapasztalatom velük, kb. annyit tudtam róluk, hogy nyávognak. Viszont velem ellentétben a férjemnek évtizedes gyakorlata volt már a macskanevelés területén, ugyanis nekik mindig volt cicájuk, így hát bátran rá mertem bízni a cica (később cicák) felügyeletét.

Ő tökéletesen tisztában volt a témában való totális analfabetizmusommal, így mikor felajánlottam az első, ki tudja honnan hozzánk került cica véglegesítésekor, hogy akkor elmegyek és veszek neki valami tányért meg eleséget a boltban, tisztára elképedt arccal rám nézve közölte, hogy majd ő megy el a boltba és ő vesz tányért meg kaját, mert én azt se tudom, hogy milyen tál kell egy macskának, azt meg főleg nem, hogy mi kell bele. Nem tudtam, hogy a cicáknak igényei vannak tálilag (Zsolnay porcelán netán?), de a macskakaját biztos megismertem volna, mert tudok olvasni, de ha nem is tudnék, mindegyiken van egy macska, a gyengébbek kedvéért.

Így indult. Aztán, mikor megszületett az első (h)alom kiscica -persze, a férjem épp csapatépítő tréningen volt, telefonon mondta, hogy nem bolondult meg a Cirmi és nem is halni készül, csak szülni fog mindjárt, és akkor milyen szülőhelyet készítsek, és lehetőleg ne egyet, hanem többet, hát mondom, neki volt már tapasztalata-, utána nekem kellett gazdát keresni nekik, aztán én intéztem az állatorvost az ivartalanítás miatt . Én vettem meg mindenféle bolha és egyéb élősködő elleni szereket, és én juttattam azt a macskába/ra. Ez azóta is így van. Az kismacskák (és a nagymacskák is) az én gondommá váltak, az eredeti közös felelősségvállalás ellenére. Daginak is én foglaltam időpontot (négyszer!!!) az állatorvosnál, hogy kimiskárolja -igaz, egyszer sem sikerült megvalósítani a tervet, pedig a férjem is próbálta bedobozolni-, én kerestem gazdát az összes eddigi kölykének (a mostaniaknak is én fogok), én kínlódok folyamatosan a bolhacseppek és a féregtelenítő rendeltetési helyére juttatásával (kivéve ezt az utolsó alkalmat, mert muszáj volt segítséget kérnem a férjemtől, hogy lefogja a nyamvadt állatot, mert anélkül nem tudtam volna végighúzni a pipettát a hátán, de rendes volt, szó nélkül segített). Azért, mert megszerettem a macskáinkat. A világ összes többi cicáját még mindig nem kedvelem egyáltalán, de a mieink mások, a szívemhez nőttek. Még a picikék is.

A helyzet az, hogy azt mondja, őt nem is érdeklik a macskák. Hagyjam békén a kiscicákkal, kit érdekel, hová akar szülni a mamacica, mennyit és mit esznek, mit játszanak, meg úgy egyáltalán. 
De akkor mégis, mondja már meg valaki, mikor tegnap este elkezdett szakadni az eső, és az volt az első gondolatom, hogy remélem, nem folyik be a víz a macskákhoz, de nem mertem mondani, mert őt úgyse érdeklik a cicák, miért kérdezte meg egyből, hogy "Remélem, nem folyik be a víz a macskákhoz!"??? Na, hát csak szereti őket, nemde?


2014. július 29., kedd

Amire még emlékszem

Annyi minden jár a fejemben, és csak hullanak ki sorra a gondolatok, mert soha nincs lehetőségem idejönni írni. Valahogy nincs szívem elzavarni a gyerekeket a technika elől, csak egy-egy postafiók és Fb bekukkantás erejéig, így aztán a temérdek remek poszt, amit a fejemben összekomponáltam, ezen a nyáron már biztosan nem írattatik meg. Kár, hogy nem vagyunk olyan szerencsés család, hogy fejenként egy kompjúter jusson mindenkinek, vagy legalább két főre eshetne egy darab, mert akkor egész nyáron onthattam volna magamból a jobbnál jobb bejegyzéseket. Hahaha....

A gyomrom kezd komolyan görcsbe állni amiatt, hogy alig 3 hét múlva újra "rendesen" munkába állok. Simit ugye be kell szoktatni a bölcsibe, és lehetőség szerint bent is kellene tartani egyhuzamban nagyjából 6-8 hetes intervallumokban, hogy fizetést is kapjak, ne csak állandóan táppénzen legyek. Simikém egészségi állapotát felturbózandó a mai napon elkezdtem neki adagolni a Ribomunyl névre hallgató port, amit a nagyoknál is bevetettem annak idején, és kifejezetten jót tett a pénztárcánknak  az immunrendszerüknek. Mondjuk szerintem elkéstem vele, mert fél évig kell adni, de mit csináljak, csak most jutott eszembe. Remélem, azért valami haszna csak lesz, ha már egy zsák pénzt otthagytam érte a patikában.

Dilemmában vagyok még a sulit illetően is. Pár napja jött egy e-mail, hogy "felélesztik" a tavalyi jelentkezésemet, és szeretettel várnap szeptemberben a beiratkozáson, amennyiben augusztus végéig jelzem tanulási szándékomat. Legszívesebben most írnék nekik, hogy megyek, de be vagyok tojva. Mert van ez a hülye pedagógus portfólió készítés, amire elméletileg jelentkeztem (az ovivezető által), de még semmi hír nincs felőle, hogy bevettek-e a buliba, vagy sem. Ha igen, akkor november 30-ig fel kell töltenem a több száz oldalas cuccot oda, de a suliban is november végéig kell leadnom a szakdolgozatomat. Ez a kettő biztos nem fog menni munka mellett. Úgyhogy tipródom még egy darabig.

Gondolom, marhára izgat mindenkit, hogy mi van a macskáinkkal. Mára virradóra valahány született. Hiába a gondosan előkészített szülőhely, ez a dinka macska csak a nyúlketrec alá fialt most is, mint általában. De tudtam én ezt jól, így aztán ott is kitakarítottam. Lehet, hogy ezért szült megint oda? Szóval, egynéhány kismacska született, talán öt darab. Ezt most így konkrétan megmondani nem tudom, mert olyan tarkabarka társaság jött a világra, hogy csak annyit láttam a "befényképezés" után, hogy van köztük 2 vörös (vagy vörös-fehér), 2 fekete (vagy fekete-fehér, vagy fekete-vörös -atyaég...) 1 szürke-fehér (egyes képeken szürke-vörös, de lehet, hogy az egyik vörösesnek szürke a feje, úgyhogy ez bármi lehet). Hogy végül mennyi marad, azt nem tudom, mert ilyen cseppnyi korban a kiscicák még eléggé döglékenyek, ugye és hát akármi előfordulhat. Igaz, a mieinkre egyáltalán nem jellemző, ezek mind stramm, erős macskák, eddig a rengeteg kiscica közül összesen 2 darab döntött úgy, hogy egy napon belül befejezi földi pályafutását. Gondolom, most se lesz másképp. 

És akkor a végére pár kép a cicakupacról. A képanyag csalóka, ugyanis mire elmentette a gép a memóriakártyára a fotót, már máshogy volt az állandó mozgásban lévő halom, így amelyik cicusnak az egyik képen a feje látszik, a másikon már a feneke, vagyis úgy tűnhet, hogy az két külön jószág, de nem, csak egy. A minőségért elnézést kérek! Lehet tippelni a létszámra :-). 

Mamival
Kicsi a rakás 1.0

Kicsi a rakás 2.0

Ez a kis csíkos arcú nagyon cuki!



2014. július 15., kedd

Nem hazudtam és jól jártam

Én általában nagyon törekszem arra, hogy igazat mondjak, ezt még kisdobos és úttörő koromban nevelték belém nemcsak a világnézetem diktálja így, de valahogy természetes számomra. Még akkor is, ha az érdekeim olykor-olykor a dolgok elferdítését kívánják, tudatosan igyekszem ellenállni a csábításnak, és az esetek nagy többségében sikerül is. Néha persze elbukik az ember, akkor szégyellem magam nagyon, hogy én, az igazmondás dicső bajnoka rútul pofára estem valótlanság állítása okán.

Szóval, egyáltalán nem hazudtam le a csillagokat az égről, nem vettem részt a lakcím-maffiaként ismeretes, és a gyermek mindenféle közoktatási intézménybe való bejutása érdekében végrehajtott átjelentkezési procedúrában, így a valódi lakcímkártyáink fénymásolatát adtam le, valódi munkáltatói igazolást vittem a valódi munkahelyemről, ahol valóban dolgozom. Nem hazudtam magamnak még 3 gyereket, és őszintén beírtam, hogy a férjem is dolgozik, és nem, nem vagyok egyedülálló szülő.  Féltem is kicsit, hogy ennyi valóságot ugyan ki fog nekem elhinni, mert ugye a bölcsődébe mindenáron be akarja juttatni az ember a gyerekét, így aztán kamuzik picit ebben-abban. Vagy igazat ír, de van olyan kompetens ismerőse, akinek a faluban sokat ér a szava, így nem számít, hogy hol lakik, hány gyereke van, ezek közül hányat nevel egyedül ésatöbbi. Nekünk ilyen ismerősünk nincs -meg amúgy semmilyen sem-, így félő volt, hogy a sok valódi adat ellenére se fogják Simit felvenni a bölcsibe. De nem így történt! A házassági évfordulónkon érkezett a levél -minő csodás ajándék!-, hogy Simikénk felvételt nyert a bölcsődébe! Van igazság a földön, na! Most már csak azon kell nagyon drukkolni, hogy szeptemberben el is induljon a bölcsi, ne kellejen még hetekig valami felügyeletet kikuncsorogni a nagyszülőktől.

A másik igazmondós esetem nem ennyire egyszerű. Talán emlékeztek még a ronda kiscicánkra, és a róla szóló sirámaimra, akit senki nem akart elvinni. Ő olyan csúnyácska volt, hogy a feladott hirdetésekben "egyedi külleműnek", jópofának stb. írtam le, egy szót sem ejtettem arról, hogy mennyire kis csúfság. Mondjuk, aki látta a képeket, annak nyilván nem kerülte el a figyelmét. Négy héten keresztül újítgattam meg a hirdetéseket a két legnagyobb apróhirdetési oldalon, és vártam a megváltó telefont vagy e-mailt, de nem érkezett se hívás, se üzenet. Közben vészesen telt az idő, a kiscica egyre csak nőtt, ami ugye azzal járt, hogy nagyobb lett, és kezdte elveszíteni kiscicás báját (vagyis nem tudom mijét, mert bája az sose volt neki), és nagyocska kismacska aztán végképp nem kell senkinek. Komolyan tartottam tőle, hogy a nyakunkon marad, értekeztem is az állatorvossal az ivartalanítás legkorábbi időpontjáról -még egy ivaros lánymacskánk az életben nem lesz, az hótziher-, ő októberben jelölte meg a lehetséges dátumot.
És akkor eljött a múlt péntek, én meg úgy gondoltam, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Levettem a régi hirdetéseket, és feltettem az újakat. Már a címben leírtam, hogy igazán ronda (de kedves, dorombolós) kiscica keresi szerető gazdáját. Valakit, akit nem zavar, hogy bűn ronda, ráadásul lány is, ugyanis előnytelen külseje igazi hízelgős, barátságos, kedves macskalelket takar. Ez pénteken éjfélkor történt, és láss csodát, másnap délután -a moziban- megcsörrent a telefonom! Kénytelen voltam kinyomni, de mikor megláttam az ismeretlen számot, tudtam, hogy ennek biztos a kismacska kell. Ezért küldtem egy sms-t a félhomálynan, hogy amint tudom, visszahívom.
A film után rögtön hívtam is, és tényleg arról érdeklődött egy hölgy, hogy az a gyönyörűséges kiscica ugye megvan még, mert ő egyből beleszeretett! Naná, hogy meg! Az üzlet 5 perc alatt megköttetett, meg is beszéltük, hogy amikor tudjuk, elvisszük a cicát a Pólus Centerbe -ott dolgozik a lány, autója nincs-, mert tömegközlekedéssel az 2 óra tőlünk, de még autóval is 50 perc. Mondtam, visszahívom, ha megbeszéltem a férjemmel, hogy neki mikor jó. Mondom a férjemnek, mi a helyzet, mire közölte, hogy azonnal hívjam vissza a lányt, és mondjam meg neki, hogy még ma este elvisszük neki a cicát, 8-kor ott leszünk a Pólusban. És elvittük. Kiderült, hogy a csaj eredetileg törpenyulat(!) keresett, mert van már 4(!) macskája és 2 kutyája, de ez a cica annyira szépséges(!), hogy mindenképpen meg akarta szerezni magának. Igaz, hogy lány, és ennek többe kerül az ivartalaníttatása mint egy kandúrnak (nekem mondja?), de nem baj, neki kellett. Még szerencse! Igaz, magamban hanyatt estem a macskák létszámának hallatán (de tényleg, kinek kell 5 macska?????), de nem adtam jelét megdöbbenésemnek, így a cica szerencsésen gazdát cserélt. 

Épp időben, mert ha jól számolom, jövő hét vége felé születik az újabb halma problémáimnak. Ááááááááá!!!!!

2014. július 10., csütörtök

A kétszázadik bejegyzést

a férjemnek ajánlom sok-sok szeretettel, ugyanis ma van a 15. házassági évfordulónk!!!

Ennyit fűznék csak hozzá 


2014. július 8., kedd

Tök jó, már majdnem megbékéltem a külsőmmel

És akkor mindig jön valami vagy valaki, ami vagy aki kétségbeesésbe taszajt magamat illetően. 

Épp felszálló ágban volt a súlyom önbizalmam, mikor egy ismerősömmel (férfi) való beszélgetés közben szóba került a genetika és az életmód összefüggése. Megállapítottuk, hogy mindketten kábé "átlagos" genetikával rendelkezünk:
Ő: -Azért az életmód sokat lendíthet a genetikai adottságokon, ami a külsőt illeti.
Én: -Igen, de nézzünk pl. engem, én nem sportolok, nem táplálkozom tudatosan, és mégsem annyira szörnyű az összkép.
Ő: -Jó, de azért már kezd szörnyű lenni, nem? 
Hoppá. Ez után a beszélgetés után egy hét alatt majdnem két kilót fogytam. Tudatosan.

Kicsit jobban lettem lelkileg, hogy fog ez menni, meg ilyenek, mikor megérkezett a tesóm (és a fiúk). Ha vele vagyok, mindig porszemnyivé zsugorodik az önbecsülésem, ő ugyanis mindenben jobb nálam. Persze, ezt soha nem érzékelteti, de láthatóan szebb: vékony, csinos, ápolt stb.; jobb háziasszony: remekül főz, a lakása mindig tip-top; jobb munkaerő: alig két év óvónősködés után -szinte még gyakornokként- óvodavezető-helyettes lett, és most átmenetileg ovivezető, mert a főnöknője napokon belül megszül; jobb adottságai vannak az élethez: határozott, vagány, rugalmas. 
Szóval, itt voltak nálunk, bemutatta az új ruhakollekcióját, amit az utóbbi 2-3 hónapban vásárolt: majdnem 20ezerért 2 álomszép fürdőruci az idei szezonra (én utánagondoltam, és az utóbbi 20 évben összesen 3 fürdőruhát vettem, egyenként nagyjából mintegy 2ezer forintért, és egyet kaptam, mert a kolléganőmre kicsi lett, most az van, amit 2 éve vettem Simi születése után, eredetileg fekete-fehér volt, most már fekete-sárga, de legalább nem híztam ki), gyönyörű ruhaköltemény az osztálytalálkozóra (12ezer), magassarkú topánka, farmer, pár olcsó (= 4-5 ezer Ft közötti) felső. És holnap megcsodálhatom a hétvégén beszerzett szandálját is. És akkor még a narancsbőr-eltüntető kezeléssorozatról -ami valóban látványos eredménnyel járt-, kozmetikus-fodrász-műkörmös látogatásról nem is beszéltem. És mikor azt mondja, hogy ő dolgozik annyit a melóhelyén és otthon, hogy ennyi igazán jár neki, úgy érzem, igaza van. Mert mindenhol 150%-on teljesít, és valami "jutalomban" kell részesülnie emiatt, ellenben velem, aki minden napot épp, hogy túlél, és a 70%-ot sem üti meg, ami a teljesítményt illeti.
Szóval, totál összetörtem megint, főleg, hogy az idén is együtt fogunk nyaralni, ő feszíteni fog a Balcsi partján az új fürdőruháiban az új fenekén, én meg felveszem az új, sötétkék strandruhámat, ami amúgy a tesóm szerint tök béna, hogy ne vegyem el senkinek a kedvét a strandolástól. 

De én ez után is felálltam a padlóról, és Velencén például egyszer le is vettem a kék strandruhát (azért bikini természetesen volt alatta), bár leginkább csak üldögéltem a fürdőruhámban, nem napoztam vagy ilyesmi. Szóval megráztam magam, és eldöntöttem, hogy csak azért is megtanulom emelt fővel viselni a fókajelmezt, mert a fogyókúrák sorra kudarcba fulladnak. 

És akkor jött a tegnapi pofon. Noémivel gyógytornán voltunk, és a végén szóba került a testsúly is (egy másik ismerős anyukával és a gyógytornásszal beszélgettünk).
Én: -Azért csak jó lenne pár kilót leadni.
Gyógytornász: -Ugyan már, jól vagy így is, ahogy vagy. És különben is így negyven felett már annyira megváltozik az izom- és zsírtömeg aránya....
... itt elvesztettem a fonalat, mert rájöttem, hogy rólam (is) beszél, mikor a negyven feletti nőket említi. Ez aztán az igazi borzalom, hogy még 38 se vagyok, és simán 40 felettinek néznek. Így lehet 2 év alatt 15 évet öregedni. Mert eddig még az életemben soha nem néztek 30-nál többnek, de annyira nem, hogy még annyinak se, soha. Mikor Simivel voltam terhes, 25 körülinek saccoltak, mikor 30 voltam, középiskolásnak néztek. Egyszer előfordult, hogy már kétgyerekes anyukaként valamiért visszamentem a régi gimimbe, és addig nem akartak kiengedni a portán, amíg nem mutatom meg az osztályfőnököm engedélyét. De erről oldalakat tudnék írni, mármint, hogy -ahogy az egyik kolléganőm mondta- "kölyök fejem" van, és sokkal, de tényleg nagyon sokkal fiatalabbnak néznek, mint amennyi vagyok.
Mindez most már múlt időben. Én is észrevettem, hogy az utóbbi két év eléggé meggyötört: a szám mellett két függőleges, a homlokomon három vízszintes ráncom lett, és egy csomó szarkalábam. Tudom, hogy az alváshiány a fő oka a hirtelen öregedésnek, de bakker, arra azért nem számítottam, hogy a valós koromnál idősebbnek tűnök. 

És akkor most mit tudok csinálni? Menjek botoxoltatni vagy mi? A szarkalábak ellen jó lenne egy napszemüveg (évtizedes vágyaim egyike), de azt a sima "látó szemüvegemre" ugye nem lehet felvenni, minimum kontaktlencse kellene hozzá. Még régebben elhatároztam, hogy vásárolok egy szobabicajt (így nem kellene Simit másra bíznom, amíg tekerek), az kb. 3 havi aerobik vagy egyéb mozgás-bérlet ára, amire itt a faluban ugye nincs lehetőség, de én például soha nem érzem úgy, hogy igazán megérdemlek egy szobabiciklit. Vagy bármit. Tegnap például majdnem vettem magamnak egy szandált, mert a réginek szétment a sarka, de aztán úgy döntöttem, hogy jó az még. Ilyen hozzáállással sose leszek csinos nő. Csak egy negyvenes anyuka. Ez van. Fogadjam el, vagy küzdjek ellene? Küzdeni kellene, mert a férjemet is zavarja, ő mondta, mikor csokit hozott nekem:
Én: -Miért kaptam csokit? Nem zavar, hogy nagy a fenekem?
Ő: -De igen, de ettől nem lesz nagyobb.
Igaza van, mozogni kellene. Nem ígérek semmit.

Rövid híreinket olvashatják

Naná, hogy van magyarázatom arra, hogy miért nem írtam már lassan egy hónapja. Leginkább azért nem, mert nyár van, és itthon vannak a nagyok, és naphosszat bitorolják a laptopot. Az asztali gép meghalt (hiába kértem a férjemet, hogy valahonnan szerezzünk egy másikat, nem akar venni), ráadásul Ádám tabletje is szervizben van, ezért aztán világháló-megvonásra vagyok kárhoztatva. Mondjuk, ennek örülhetnék is, mert így több időm marad(hatna) a gyerekekre/háztartásra/hobbira. Na, arra mondjuk pont nem, mert a blogírás lenne az, az meg ugye szünetel. 

Persze, pont ilyenkor történik millió dolog, amit mindenképpen meg szerettem volna örökíteni írásos formában. Most akkor csak vázlatosan arról, ami eszembe jut, mielőtt újra elüldöz innen valamelyik.

1.) Itt voltak a húgomék egy hétig. Ezek a legszebb napok az évben: végre van kivel beszélgetnem, nem nyúznak folyamatosan a gyerekek akármi miatt, Siminek is van játszópajtása, "sokjóember" vagyunk és szépen elférünk, nem nagyon kapunk idegbajt egymástól, és a végén nagyon jó a csönd :-D.

2.) Megtörtént az első éjszaka Simi életében, mikor nem én keltem fel hozzá. Én ugyanis elszöktem múlt szerdán Agárdra, hogy az ovis táborban segédkezzem. Előtte persze gondosan összekészítettem az egész család batyuját a csütörtöki utazáshoz: ők Velencére utaztak egy nappal utánam. Hát, nem tudom, érdemes-e ezt az éjszakai alvást erőltetni, mert hiába nem aludt velem egy gyerek sem, aki felriasztott volna szépséges álmomból, önszorgalomból kétszer is felkeltem. Szerencsére nem kerestem a síró gyereket, és azon nyomban vissza is aludtam.

3.) Az agárdi tábor jól sikerült.  Részt vettem egy külön a mi részünkre - Konduktív Óvoda - szervezett hajózáson, melyhez az utolsó 80 méteren egy kis hajómotor-leállás is társult, mintegy bónuszként, ha már élmény, legyen nagy. Szerencsére közel voltunk a kikötőhöz, így nem kellett sokáig hallgatnunk az egyik kisfiú (ovis tesó, nem hozzánk jár) őrjöngését, miszerint "Itt fogunk megdögleniiiii!", hanem pikk-pakk, úgy nagyjából 15-20 perc után jött is értünk a rendőrhajó (motorcsónak?) és kimentett bennünket annak rendje és módja szerint. 

4.) Közvetlenül a hajószerencsétlenség után jött értem a férjem. Nem azért, mert annyira megrémült, hogy esetleg valóban veszélyes az életemre nézve óvodás gyerekeket táboroztatni, hanem eleve így volt tervezve. Szóval jött, és átvitt Velencére, ahol pár napot töltöttünk egy kempingben baráti társaságban. A kemping még az 1800-as évek derekáról származik, a komfortfokozata olyan mínusz 12 körül van. Ez először sokkolt, de aztán jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy itt legalább tudom, mit kell csinálni, egy wellness-szállóban például biztos kínosan éreztem volna magam. Viszont voltak háziállatok. Egerek például. Meg rusnya ízeltlábúak az ágyon. Meg volt még kosz is, és igazi gasztronómiai csodák, például a paprikás krumpli három féle verziója három nap alatt. Na jó, nem hazudok, az egyik krumplis tészta volt.
A strand viszont nagyon jó volt, Simi is élvezte, és végül pont addig tartott az egész üdülés, hogy épp nem mentünk egymás idegeire a velünk együtt elszállásolt rokonokkal. 

5.) Egy napnyi tömény mosás, vasalás, takarítás, pakolás (rögtön a hazaérkezést követő napon), hogy ma (a hazaérkezés utáni második napon) el tudjunk menni Pécsre a tesómékhoz.

6.) Nem mentünk el a tesómékhoz, mert Noémi ma reggel háromszor telerókázta a klotyót, most épp kókadozik a tévé előtt. Remélem, holnapra jobban lesz, és elmehetünk, mert nem akarom tovább kerülgetni a nappaliban az összerámolt cekkereket. Még jó, hogy nem vettem meg előre a vonatjegyet.

7.) Már majdnem sikerült létrehoznom a blog új arculatát, de még mindig nincs meg az igazi háttér/fejléc/elképzelés, pedig az elmúlt hetekben hosszú órákat töltöttem mindenféle oldalak böngészésével az ihletre várva -ahelyett hogy írtam volna.  

8.) Még nem kaptuk meg a levelet, ami Simi bölcsis felvételéről adna információkat, pedig július 5-éig ígérték. Ma felhívom őket, hogy mi van. Vagy ha végre eláll az eső, elbicajozom, hátha csak a mi papírunk nincs meg, és tudnak adni valami hivatalos másolatot a cuccról. Remélem, csak a posta miatt van valami késedelem (ma pl. megint volt a ládánkban egy nem nekünk szóló levél, de ezen már nem is csodálkozom), nem amiatt, hogy elutasították a gyereket.

9.) A csúnya cica még mindig nálunk van. Lesz vajon valaha gazdája???