2013. október 2., szerda

Ez nem az én napom

Mert ma a központi idegrendszeri sérüléssel élők (röviden CP-sek) világnapja van.
A világon nagyjából 17 millióan (!) vannak, akik születési sérülés, egyéb oxigénhiány, baleset, agyvérzés stb. következtében kialakult kisebb-nagyobb fogyatékkal élnek. 

Velük dolgozom. Nem mind a 17 millióval, nyilván, csak egy apró hányadukkal. Nekem öröm, hogy ezt a munkát végezhetem, szeretem csinálni, és nem azért, mert mindig olyan felemelő. Sokszor nem az, mert sír a gyerek (a szülője is), nem akarja (a szülője sem), ellenkezik (a szülője is), majd' megbolondul az ember lánya, hogy mit is csináljon. Aztán megváltozik. A gyerek már nem sír (vagy legalábbis meg tudod nyugtatni), a szülő már megbízik benned (vagy legalábbis elfogadja amit mondasz), és akkor beindul az egész. Valamikor rohamléptekben, máskor egyet léptek előre, kettőt vissza. Mindig más a cél. Jó esetben a vágyva vágyott járás, máskor csak annyi, hogy önállóan megüljön és valahogy helyet változtasson, máskor pedig mindössze annyi, hogy legalább megfogja és elengedje amit akar. Már, ha akar egyáltalán. 

17 millió, jó nagy szám, ugye? Nem is gondolná az ember, hogy ennyien vannak. Hol? Hát, eldugva itt-ott, legalább is Magyarországon. Mert fáj a szülőknek, hogy megbámulják a gyereküket, sőt, sokan okos tanácsokat is adnak, hogyan kellene megtanítani járni, viselkedni, beszélni stb. a gyereküket. Inkább maradnak otthon, köszönik, ebből nem kérnek. Az idősebbek se mennek ki, mert minek? Hát tudnak dolgozni? El tudnak jutni könnyedén, mondjuk tömegközlekedve boltba, moziba, orvoshoz, bárhová? Na ugye. (Jó, vannak közöttük üdítő kivételek, szerencsések, vagy hívjuk őket bárhogy, de sajnos nem sokan.)

Ez nem kampány, de ha látsz esetleg egy kerekes székes embert, mosolyogj rá! Vagy egy anyukát, aki a furcsa gyerekét tolja egy furcsa járgányban, akkor rájuk is. Ha van gyereked, akkor engedd meg neki (vagy kérd meg rá), hogy játsszon a "furcsa" gyerekekkel is. Ne rettegj integrált oviba vagy suliba íratni a  gyerekedet, mert az állapotuk nem fertőző. Viszont a jó példa igen. Legyél inkább te is "vírusgazda" és fertőzd meg a környezetedet egy kis elfogadással, netán szeretettel irántuk. Köszi.

8 megjegyzés:

  1. Én délelőtt tudtam meg, a Lépjünk, hogy léphessenek egyesület fb oldaláról, hogy ez a kp.-i idegrendszeri sérültek napja. Szerintem nagyon fontos, hogy van ez a világnap is, hisz olyan sokan nem tudhatnak róla, vagy ha igen, az ismeretlentől való félelem miatt elutasítóak. Nagyon megdöbbentő, hogy ilyen sokan vannak, nem gondoltam volna.

    Te biztos erős nő vagy, hisz enélkül szerintem ezt a munkát, sőt, inkább hivatást nem lehet csinálni. Én mindenképp felnézek rád! :)

    Felhasználhatnám az utolsó bejegyzésedet? Nem azért dicsértelek ám, hogy megengedd, esküszöm! :) Természetesen megjelölném, hogy innen loptam. Az az én nagy bánatom, hogy annyi minden kavarog a fejemben, de én nem tudom olyan szépen megfogalmazni, mint például Te. Előre is köszi, ha megengeded! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Viheted nyugodtan, bárhová :-)! Forrást sem kell megjelölni, a Tiéd ;-)!

      Nem, nem vagyok erős. Jó, kicsit izmos a sok emelgetés miatt, az oké, de belül nem. Egyszerűen szeretem az embereket, és segíteni akarok rajtuk. Régebben sokáig orvos szerettem volna lenni, de hülye vagyok a fizikához/kémiához (vagy ha nem is, soha senki nem mondta, hogy menne), ami az orvosihoz kell, így ezt választottam. Kicsit személyes indíttatás is, mert van egy CP-s unokahúgom, általa ismertem meg a Pető Intézetet még kislány koromban. Hát, ennyi. Semmi erő vagy ilyesmi, inkább empátia, szociális érzékenység és hasonlók. Abból viszont sok.

      Törlés
    2. Köszönöm itt is! :)

      Én azért azt gondolom, hogy erős is vagy, de nem akarok veszekedni. ;)

      Személyesen nem ismerek központi idegrendszeri sérültet (legalábbis akiről tudom, hogy érintett), de a neten keresztül, mikor még Dévényre jártunk, megismertem pár anyukát, akik nagyon sokat segítettek abban az időben. De érted, ők, akiknek sokkal nehezebb keresztet adott a sors, ott álltak mellettem, míg a rokonok,barátok meg sorra idiótának néztek, meg túlaggódónak... Gondolom azért, mert aki hasonló cipőben jár, tudja, hogy miről van szó, csak azt nem értem, hogy akkor az ismerőseim mondjuk miért nem kérdeztek/kérdeznek, hisz én ebben mindig nyitott voltam. De gondolom nem olyan jó hallgatni, vagy nem is tudom. Ami talán engem elfogadóbbá tett, mint a nagy átlag, az az, hogy anyunak van egy barátnője, aki autóbaleset miatt deréktól lefele le van bénulva, és hozzájuk sokat jártunk gyerekkoromban. Én ezért is hiszek az integrációban, mert valahogy azt érzem, hogy ha anyunak nincs ez a barátnője, akkor lehet, hogy én is egy kerekesszéktől megijedő, integrált bölcsitől/ovitól rettegő anyuka lennék.

      Törlés
  2. Én büszke vagyok rád nagyon,hogy ezt csinálod.

    VálaszTörlés
  3. Én is emelem a nem létező kalapom is előtted! Ez igazán csodálatos hivatás amit csinálsz!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pedig nem kellene kalapot emelgetni, komolyan. Én sokkal keményebb pályának gondolom azokét, akik a hospice házakban, elfekvőkben, geriátrián, daganatos betegekkel (főleg gyerekekkel :-( ) dolgoznak. Na, ahhoz kell erő. Mert ott aztán tényleg nincs már csak sok szenvedés, sok elmúlás, sok könny. Ezzel szemben konduktornak lenni "vidám dolog", hiszen egész nap mást se csinálsz, csak mondókázol és dalolászol a gyerekekkel....

      Törlés
    2. Na jó... Rosszabbat szinte mindig lehet találni. De attól még amit te (és egy gimis barátnőm, és egy távoli rokonom, meg egy csomó ismeretlen) csinálsz még nagyon szép és jó.

      Törlés