2013. október 25., péntek

Vajon az Isten akarja így?

Mármint, hogy a macskánk ne legyen kimiskároltatva. Több, mint egy hetet kapott, hogy lenyugodjon, és ma reggel szépen engedje magát betenni a szállító dobozba. Vagy felkérésre önként belemásszon. Ugyanis a férjemnek az az ötlete támadt, hogy tegyem ki a boxot az udvarra, tegyek bele jófajta macskakaját, és a macska majd belemegy, aztán persze rájön, hogy nem is rossz benne lenni, és akkor majd szeretni fog belemászni, és ha eljön az idő, csak kinyitjuk a doboz ajtaját, ő meg, mintha csak a macskamennyország kapuja lenne tárva előtte, szépen, amolyan macskás nyugalommal belesétál, becsukja maga mögött az ajtót, és zoknyávogás nélkül tűri, hogy elvigyem az állatorvoshoz, és ott jól megműtsék.

Na, ezzel szemben az van, hogy a macska tényleg beteszi a fejét, sőt akár a fél testét is a dobozba, ha van benne kaja. Ennek ellenére ma nem lehetett betenni. Reggel a férjem vagy negyedórán keresztül próbálta magához édesgetni, de nem jött a dög. Aztán a szomszéd kislány, akit a férjem hord a mieinkkel együtt suliba, mert ugyanoda járnak, pusztán segítési szándékkal megpróbálta megfogni a cicát, mire az úgy elszaladt, mint a fene (hogy szalad a fene?). Aztán elmentek.

Kilenc után valamivel már itt volt a macska, kivittem egy kis csalikaját, amire persze oda is jött. Én megpróbáltam megfogni, de ahogy megfogtam, ő megpróbált megharapni(!!!), amit még soha senkivel nem tett. Amúgy a múlt heti karmolások még mindig a lábamon vannak, gondolhatjátok, mit kaptam tőle. Úgyhogy amint a foga odaért a kezemhez, én bevallom férfiasan, útjára engedtem, mert nem állt szándékomban a karmolások mellé macskaharapást is begyűjteni (irulok-pirulok, de nincs beoltva), aminek folyománya lett volna a Tetanusz oltás, amit nem kívántam. 

Több lehetőség is felmerül a cicc további sorsával kapcsolatban. Valahonnan szerzek egy solymászkesztyűt, aminek segítségével beteszem a boxba, elviszem, beoltatom veszettség ellen, hazahozom. Aztán valamikor nemsokára (ha kiheverte a sokkot) újra -immáron veszettségtől nem félve puszta kézzel- újra bedobozolom, és a doki megműti.
Vagy hagyom a fenébe az egészet, továbbra is szül, mint az állat, én meg nevelgetem és ajándékozgatom a kiscicákat elfelé.

Van még egy kis ideje, hogy észhez térjen, és be tudjam terelgetni a dobozba. Ha nem sikerül, hívom az állatorvost (tiszta pancsernek fog nézni, nem is csodálom), hogy hagyjuk az egészet a csodába. Komolyan úgy érzem, hogy isteni beavatkozás van készülőben, mert már sok macskát sokszor tettem dobozba, de még sose volt, hogy ne sikerült volna. Talán jövő héten elüti egy autó, és fent nem akarják, hogy tizenötezerért megműttessük, vagy magától is terméketlen lesz ezután (mondjuk a rámért sokkhatásoknak köszönhetően)? Nem tudom.

Na, nem sikerült. Hiába hívtam, csalogattam, nem jött közelebb a nyavalyás. Úgyhogy megkértem a férjemet, hívja fel az állatorvost (nem akartam megint hülyét csinálni magamból...), és monnya le az időpontot. Lemondta, majd visszük, ha megfogtuk. Sohanapján.

2013. október 24., csütörtök

Piszkosul berezeltem

Mégpedig az iskolától. Nyár végén írtam , hogy jelentkeztem újra a főiskolára, hogy meglegyen az elmúlt évről is a rendes papírom, ha már végig tanultam azt az évet is. Na, első lépésként szeptemberben halasztottam egy félévet. Igazából azért, hogy legyen időm szakdolgozatot írni. Aztán most ott tartok, hogy hagyom az egészet a csodába. Regisztrációs díj ide vagy oda, nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy megint éjszakákon át szakdolgozatot írjak, aztán ész nélkül (szó szerint, sajnos) tanuljak, majd úgy államvizsgázzak, hogy majd' betojok a félelemtől. Túl friss még az élmény, és valljuk be, nem volt annyira felemelő, hogy mostanában újra át szeretném élni. 

Pedig mekkora szám volt, te jó ég! Én biztattam mindenkit, hogy hajrá, bele kell vágni, hát a hülyének is megéri, és most tanultuk a dolgokat, és sokkal könnyebb és testhezállóbb, mint amiből idén júniusban záróvizsgáztunk. Erre tessék. Most úgy be vagyok ijedve, hogy csak na.

Szóval pillanatnyilag parázok ezerrel, pedig lassan dűlőre kellene jutnom magammal, hogy akkor A vagy B, mert ha mégis meg akarom csinálni, akkor legalább a szakdoga témáját ki kellene választanom egy megfelelő tanár kíséretében. De vajon fel tudom-e szívni magam még egyszer annyira, hogy 3 gyerek mellett, alvás nélkül, agy nélkül, segítség nélkül képes legyek megcsinálni?

Nem tudom. Alszom még rá egyet-kettőt...

2013. október 23., szerda

Pakol, olvas, beszél

Ezt a bejegyzést hétfőn írtam. Azért nem töltöttem föl, mert szándékomban állt Simi beszédéről egy videót készíteni, majd mindenki nagy örömére ide feltölteni. Nem sikerült, így a posztról is megfeledkeztem (mondtam már, hogy mostanában milyen feledékeny vagyok?). De éjszaka eszembe jutott, így gyorsan felrakom, igaz videó még mindig nincs.
 
Mostanában nem igazán írok pontosan a hófordulókon, de itthon van anyukám, kivitte Simit játszani, úgyhogy most lehet. Persze, nem hosszút, mert elvileg vasalok...
Milyen is a gyerek? Mert hát gyerek már, nem kisbaba. Ezt azért sajnálom, olyan jó volt, mikor még igazi baba volt. Már csak az illata a régi, a puha haja és a szopi. 
Rohan. Állandóan siet, sokat esik, de nem különösebben érdekli. Ha picit nagyobb a baj, jön és cuppog, hogy pusziljam meg. És valóban, a puszi mindent gyógyít. 
Mászik. Bárhová be, fel, alá. Aztán persze mindig én segítem ki szorult helyzetéből. Mikor mondjuk a kockatároló műanyag vödörbe próbál belemászni (csak az egyik lába fér bele), de annyi esze már nincs, hogy ha leül, akkor simán kihúzza a lábát. Persze, állva is menne, de fél még egy lábon állni, így a második próbálkozás után jön az ordítás, hogy azonnal vegyem ki a vödörből.
Az ágy alól nehéz volt kibányászni

Apa zoknis fiókjában. A zoknik már kipakolva, kellett a hely, hogy elférjen a gyerek
Pakol. Mindenhonnan mindent. Minden elérhető fiókot kihuzigál és kirámol belőle, ugyanez vonatkozik a szekrényekre is. Naná, hogy nyitva/kihúzva hagy mindent, így aztán a feje csupa lyuk már. Mert mikor elmélyedt játékából eszmélve feláll, mindig (naponta ötvenszer) üti be a fejét a fiók vagy a szekrényajtó sarkába. Pillanatnyilag négy sebet tudtam összeszámolni a kobakján. Jelenleg három félpár lábbelinek keresem a másik felét, de az egész házban nem találom sehol. Még a mosógépben sincsenek. Remélem, nem dobta ki a kukába őket, bár elég sanszos a dolog.
Ennek a három pár cipőnek keresem a párját...
Játszik. Bármivel képes eljátszani. A legújabb szenvedélye, hogy az egyik séta alkalmával gyűjtött pár darab gesztenyét (miért is nem szedtem többet?) pakolássza mindenhová: kukásautóba, formabedobós játékba, vödörből ki-be. Meg a kukába, így vészesen fogy az állomány, remélem, lehet még ilyenkor valahol gesztenyét találni. Ha nem, legfeljebb átállunk a dióra.
Olvas. Szenvedélyes könyvnézegető, bár elolvasni még nem hagyja azt, amit lehetne, csak fel kell sorolni mindent, ami látható (Ádám dettó). Persze, önállóan is elolvasgat, mutatja mi van a képen, és szépen mondja is. Tegnapelőtt teljes döbbenetemre egy addig ismeretlen könyv ábráit is felsorolta (baba, néni, bácsi, labda, autó, virág, könyv, cipő, "hamma" stb.) anélkül, hogy előtte közösen megnéztük volna.
Beszél. Egyre tisztábban, bár sajnos még mindig többnyire "egyszótagos szavakkal". Viszont a hangjai folyamatosan tisztulnak, van már "h", "k" és "g" is, így muszáj mihamarabb valamilyen adathordozóra rögzíteni a mostani állapotot, nehogy hirtelen megtanuljon folyékonyan beszélni, és semmi emlék nem maradjon a cuki babadumából. Elkezdett énekelni is, bár kizárólag a Boci, boci, tarkát hajlandó prezentálni, bár a szöveg elég változatos: ba-ba-ba; la-la-la; da-da-da és sorolhatnám. Nagyon szereti a mutogatós mondókákat, néhányat már meg is tanult, ilyen a Csip-csip csóka, Töröm, töröm a mákot, Itt a fejecském.
Szeret. Naponta többször, igen változatos formában fejezi ki irántam érzett gyermeki rajongását. A legegyszerűbb pusziadás mellett fel-felbukkannak egyéni megoldások is. Ilyen volt például, mikor pénteken sütőpucolás közben (én pucoltam, ő pakolászott) a fiókból megszerzett legnagyobb zománcos merőkanállal csapkodott hátba, gondolom azért, mert szeret.
Alszik. Még mindig nem. Így aztán én sem. 
Okos. Nem viccelek, tényleg az.


2013. október 18., péntek

Ősz, eső, takony

Ma délutánra megint elkezdett folyni Simi orra. Nem tudom, mi lesz belőle, de jó lenne megint megúszni pár nap orrszívással és orrsprézéssel, mint a múltkorit. Épp elegem van már az elmúlt napok alatt történt mindenféle végtermékek és taccsok takarításából, nem akarom újra kezdeni.

Mert ugye ősz van, esik az eső, emiatt állandóan sáros (meg mindenfélés) a babakocsi kereke, amit folyton folyvást puceválni kell. Aztán tegnap, szintén az eső hatására, jól felázott a kertben a föld, és előkerült mindenféle állati ürülék (lánykori nevén macskakaki), szintén felázott formátumban, amibe Simi jól bele is lépett. Nem lett annyira nagyon trutyis, épp csak a cipője egész talpa, plusz körbe a teljes pereme lett olyan. És hát nem is volt annyira gusztustalan, mikor néhány órányi száradás után megpróbáltam a járdához jól odaverve a cumó nagyobbik részét eltávolítani. Ezek után fertőtlenítős kendővel (sokkal) törölgettem a cipőket, majd vízbe áztatva és újra a járdához csapkodva próbáltam megszabadulni a bent ragadt utolsó kakimolekuláktól. Sikeresen, és annak külön örültem, hogy a mackógatyámra csak alig került a folyékony trágyaléből. 

Történt mindez azután, hogy kaptam a szomszédtól 6 darab tojást. Úgy frissen, melegében, a fészekből kivéve, full tyúksz*rosan, a kicsi kezeimbe. A szomszéd javaslatát, miszerint tegyem csak be a kabátzsebembe őket, nem fognak összetörni, figyelmen kívül hagytam. Persze, ezeket is sikáltam, mondjuk, a járdához azért nem csapkodtam őket, de utána lehetett mindent Domestosozni.

Ja, és ez a kakipucolós nap azután a nap után következett, mikor is Simi félrenyelt, öklendezett és kihányta az egész emésztetlen uzsonnáját a félig emésztett ebéddel együtt. Ha valamit nagyon utálok takarítani, az a hányás, szerencsére Simi tudja ezt. Mondjuk, annyira azért nem volt rám tekintettel, hogy kulturáltan a vécécsészébe vagy egy lavórba taccsoljon, de a szőnyeget pont nem rókázta össze. Így csak a teljes ruházatát, a mamuszát és a székhuzatot kellett kimosnom. 

Ma nem mentünk ki az udvarra. Jó, enni kapott a gyerek, de szeret engem nagyon, így minden bent is maradt. Holnap is adok neki enni, de az udvarra menetel felett még erősen hezitálok.

2013. október 16., szerda

Ember tervez...

A múltkor írtam a macskás bejegyzésben , hogy Dagi cicánk ész nélkül történő szüléseinek véget kívánunk vetni, így előjegyeztettem ivartalanításra. Egészen pontosan a mai napra.

Ezért aztán tegnap már meg is kezdtem a megfelelő előkészületeket. Visszaszereztem a lassan két éve kölcsönadott macskaszállító dobozunkat, valamint nem adtam enni és inni déltől a macskáknak. Egyiknek sem, ugyanis nem találtam kivitelezhető megoldást arra nézve, hogy az egyik macska kap enni, a másik meg nem, mikor mindkettő mindig ugyanott van. Gondoltam, egy evés kihagyása nem árt meg a másiknak sem. Tényleg nem lett baja.

Különben remekül elterveztem a mai napot. Úgy gondoltam, hogy reggel 9-re odaviszem a doktorhoz a macskát, ott majd vigyáznak rá a műtétig és utána (itt így szokás). Én meg szépen elmegyek a postára és bevásárolni Simivel, délután elmegyünk a cicáért és milyen jó lesz nekünk. Gondoltam, a macsek szépen elfér a dobozában a babakocsi kupoláján, odasétálunk, leadjuk és kész. Az első meglepetés akkor ért, mikor tegnap az üres boxot tettem fel a babakocsi tetejére, és az egy pillanat alatt omlott a gyerek fejére. Ebből egyből rájöttem -okos vagyok, na-, hogy az ötkilós macskával együtt tuti nem fogom tudni elvinni így. Hazafelé próbálkoztam mindenféle fogásokkal, de sehogy nem ment, mivel a babakocsink két tolókaros, így mindkét kezemre szükség van a közlekedéshez, a macskadobozt csak függőlegesen tartva tudtam cipelni, ami, lássuk be, nem lehet túl kényelmes pozíció a macska szemszögéből nézve.

Ekkor az újratervezés gombot megnyomva a közlekedés megoldását célzó, az eddiginél sokkal jobb ötletem támadt. Mégpedig az, hogy Simit a hátamra kötöm, a cicát a dobozban felteszem a bicaj kosarára, szépen odasétálunk, leadjuk a jószágot, és összes dolgunk elvégzése után hazakerekezünk. 
Hát, pont nem így volt. Először is mocsok egy idő lett mára, gondoltam is, hogy jól elázok majd állatostól-gyerekestől, amíg odaérek az állatorvoshoz meg vissza. Reggel 7-kor meg akartam fogni a cicát, hogy betegyem a dobozba, mert a másiknak mindenképpen akartam kaját adni. Neki is láttam annak rendje és módja szerint. A cica abban a pillanatban jött hozzám dörgölőzni -meg persze remélte, hogy kap valami reggelit is-, mikor kiléptem a dobozzal a teraszajtón. Mondjuk, akkor is mindig jön, ha nincs nálam doboz. Nem volt nehéz dolgom, megsimogattam, majd gyakorlott kisállat befogókat megszégyenítő ügyességgel teljesen kretén módon két kézzel a két mellső hóna alatt (van ilyen a macskáknak?) megfogva próbáltam betenni a boxba. Ő ezt persze nem akarta, tudtomra is adta erős fickándozással, majd a férjemért kiáltottam, hogy segítsen, és legalább a dobozt fogja, amíg én rakom a macskát befelé, mert azt meg tolta el az állat, annyira nem akart befáradni, hogy a doboz egyre távolodott tőlünk. Jött is sebesen a férjem, megfogta a dobozt, sikerült is a cicust félig belepasszíroznom (még mindig két kézzel fogtam -okos, nagyon okos módon), de a két kezemtől nem fért be, és ekkor a bal hátsó lábával úgy megkarmolta az én bal lábamat, hogy egy (szalonképtelen) kiáltás közben elengedtem, ő meg rémülten elrohant. Érdekes, hogy marha nagy karmolás lett rajtam, ellenben a nadrágom teljesen ép maradt. Ki érti ezt?

Ezen a ponton kezdődött a vesszőfutás a macska hordozóba való betételét illetően. Én időről időre kimentem, hátha ott van, de nem volt. Aztán már ott volt, de amint kiléptem az ajtón, elszaladt. Hiába csalogattam eleinte csak szép szóval, aztán jutalomfalattal, végül kínomban már kajával, csak nem volt hajlandó odajönni. Kétórányi szenvedés után felhívtam az állatorvost, hogy helyzet van, nem biztos hogy megyünk, mert képtelen vagyok a macskát jobb belátásra bírni, marhára meg van sértődve rám, és nem jön a közelembe sem. Azt mondta, a macskák már csak ilyenek, megérzik, ha valamit forralunk ellenük. Na, ez tuti. Megegyeztünk, hogy ha sikerül becserkésznem a dögöt, akkor megyünk, ha nem, akkor még egyszer odaszólok. És ez történt. Mert egyszer ugyan annyira közel jött, hogy meg tudtam simogatni -én hülye, mert akkor meg kellett volna fognom rendesen, hátul a grabancánál, ahogy minden normális ember tenné. De nem, én úgy véltem, helyesebb, ha picit simogatom, és csak utána dobozolom be, hogy érezze a törődést a szegény pára. Na, érezte. Éppen ezért, amikor megsimogattam, úgy elszaladt, hogy csak úgy porzott. És nem is jött vissza. Még akkor sem volt sehol, mikor visszaértem Simivel a boltból (jól eláztunk). Ezért újra telefonáltam a kedves dokinak, hogy nem megyünk, mert a cica nyilván már Üzbegisztán utcáit rója. Azért megbeszéltük, hogy holnap reggel újra megpróbálom megfogni, ha sikerül, akkor megműti, ha nem, akkor megbeszélünk egy későbbi időpontot. Azóta már itthon van, evett is, de szerintem még mindig nagyon utál.
Kíváncsi vagyok, mi lesz holnap. Lehet fogadni ;-).

2013. október 10., csütörtök

Az elmebaj határán lavírozok

Komolyan. Az utóbbi időben teljesen ki/beszámíthatatlan lettem. Nem ismerek magamra, totál kész vagyok. 

Először is tudni kell, hogy valószínűleg a világ egyik legnyugodtabb emberének születtem. Jó, fel lehetett húzni, de csak nagyon nagy erőfeszítések árán, és hamar lehiggadtam. Most viszont mindenen/bármin képes vagyok felidegesíteni magam, a családom legnagyobb örömére. Ordítok, csapkodok, olyankor mindenki behúzza fülét-farkát és menekül.

Aztán nagyon feledékeny lettem. Az komoly urban legend a családban, hogy a micsoda memóriám van (volt), a főiskolán is elég volt 2 nap egy-egy vizsgára való komplett felkészüléshez, és az átlagom mindig 4,8 és 5-ös között volt (mert ha nem lett volna, tandíjat kellett volna fizetni...). Most meg azt nem tudom, miért mentem be a szobába. És nagyon durva, de mikor gondolkodom, miért is mentem be, se kép, se hang. Olyan, mintha valami nagy köd lenne az agyamban, és semmi nem tudna áthatolni rajta. Gáz. Vagy éppen, ha otthon hagyom a bevásárló listámat (amit azelőtt soha nem kellett írnom), azt se tudom, miért vagyok a boltban.
Ez azért is elszomorító, mert gyakorlatilag én voltam a megbízhatóság élő szobra. Ha valamit megígértem, azt biztosan betartottam, mert számomra teljesen értelmezhetetlen és elfogadhatatlan, ha valaki csak ígérget, és utána tojik az egészre. De a feledékenységemmel ennek a nemes tulajdonságomnak vége. Magam is szomorúan veszem tudomásul, hogy sorban kérdeznek rám rokonaim és ismerőseim, hogy ezt vagy azt, amit ekkor vagy akkor megígértem, megcsináltam már? Nem. Így történt, hogy hetekig nem néztem át a babacuccokat, amit folyamatosan ígérgettem a férjemnek (nem azért, mert bunkó vagyok), a mai napig nem utaltam át az osztálypénzt a gyerekeknek (most eszemben van, ma van a határidő, talán nem megy ki a fejemből, amíg megírom a posztot), a nagyanyámat hetekig nem hívtam hívtam fel, csak tegnapelőtt, holott minden nap reggel eszemben volt, csakhogy estére elfelejtettem, volt is belőle irgum-burgum, hogy milyen vagyok már. Hát, feledékeny.

Ráadásul egy csomószor szédülök és fáj a fejem. Ezt az alacsony vérnyomásom számlájára írtam eddig. Meg ügyetlen vagyok: elvágom a kezem, kiesnek a dolgok a mancsomból, melléöntöm a teát, ilyesmi. Sokszor van hányingerem (baba-para is befigyelt emiatt), meg olyan "általános rosszullét" is kerülget elég sűrűn.

(Ennek tetejébe még csúnya is vagyok. Nem sikerül lefogynom, hiába figyelek a kajára -jó, mozogni nincs energiám-, és egy csomó új ráncom van, meg még akkora fekete karikák a szemeim alatt, hogy az államig érnek. Ez pedig nem tesz jót az önbecsülésemnek, ami a morcos hangulatomat még inkább fokozza.)

Szóval, a fent említett rengeteg tünet alapján én már diagnosztizáltam magamat agytumorral. El is búcsúztam képzeletben a férjemtől, megkértem, hogy a gyerekeknek szerető új anyukát találjon (gonosz mostoha kizárva, akkor is ha nagyon jó nő), és gondoskodjon róla, hogy ne felejtsenek el. Pont ilyeneken gondolkodtam, mikor belefutottam egy cikkbe, ami felkeltette az érdeklődésemet, és egy kicsit tovább kutattam.

A teljesség igénye nélkül némi kivonat a cikkekből (kiemelések tőlem):


"A világtörténelem során az alvásmegvonás mindig is a legkegyetlenebb kínzások közé tartozott, nem ok nélkül.  Már egyetlen éjszakai virrasztás is komolyan megváltoztatja az agy működését.

Először az olyan magasabb rendű funkciók kezdenek el csökkenni, mint a tervezés képessége és a tervek végrehajtásának képessége. Az ember ilyenkor elfelejti, mit is akart mondani vagy miért is indult el a másik szobába. Aztán eltűnik a kreativitás és a viselkedés egyre kiszámíthatóbbá, sematikusabbá válik – állítja pszichológus szakértőnk. – Ha az alvásmegvonás tartóssá válik, egyre gyakoribbá válnak a hangulatváltozások – az ok nélküli idegesség, ingerlékenység, akár paranoia. A mentális tünetek mellett pedig egyre gyakoribbá válnak a testiek is: egyre ügyetlenebbé válik az ember, gyakrabban botlik, elesik, és minden kiesik a kezéből. Ha valaki még ekkor sem tudja kialudni magát, extrém esetekben előfordulhatnak pánikrohamok és hallucinációk is. Ilyenkor már mindenképpen érdemes szakember segítségét kérni.

Alváshiányban az agy olyan, mintha egy primitívebb viselkedésre térne át, visszafejlesztve azt a kontrollt, amellyel az ember normális körülmények között kordában tartja érzelmeit.

A fejfájás az alváshiány következtében fellépő tünet, de még gyakoribb az arra hajlamos személyeknél. Az alváshiány idő előtti öregedéshez vezethet, mivel a növekedési hormonok termelődése elsődlegesen a mély alvási szakaszban történik. Ezek a növekedési hormonok segítenek, hogy fiatalnak nézzünk ki és érezzük magunkat. Az alváshiány további következményei továbbá az immunrendszer legyengülése, tumornövekedés felgyorsulása, a memória gyengülése és pre-diabetikus állapot fellépése. 

Korábbi tanulmányok az elégtelen mennyiségű és minőségű alvást olyan betegségek előfordulásának fokozásához társították, mint az elhízás, a diabétesz, illetve a magas vérnyomás. Arra is kitér a szakirodalom, hogy az alvás segít az immunrendszer egyensúlyának fenntartásában, így a pihenés nélkülözése zavarokat idézhet elő.

A szervezet legjobban nyugalmi állapotban működik. Amennyiben azonban nem juttatjuk megfelelő mennyiségű pihenéshez, azt stresszként értelmezi és megkezdi a zsírraktározást.

 Az alvás ugyanis éppen olyan alapvető életfunkció, mint az evés. Senkitől nem várjuk el, hogy háromnapi éhezés után ugyanolyan friss legyen, mint egy jóllakott ember."

Hát, ennyi. Megnyugodtam, hogy nincs tumorom (de könnyebben kialakulhat az alváshiány miatt), nem vagyok teljesen hülye (de lehetek, szintén az alváshiány miatt), és totál béna sem. Meg az idegbetegségem is magától helyreállna, ha aludhatnék.

Mikor erre rájöttem, végeztem egy kis statisztikát, hogy hogy is állok az alvással. Notehát. Simike ugyebár 16 és fél hónapos (picit több, de az igazán nem számít). Mivel 5 hónapos koráig csak 2 (néha 3) alkalommal ébredt éjszakánként, ezt az időszakot nagyvonalúan jó alvásnak minősítem, és nem veszem bele a számvetésbe. A maradék 11 és fél hónappal számolok (szintén nagyvonalúan) éjszakánkénti átlagos 5 ébredéssel. Ennél kevesebb csak ritkán fordul elő, viszont több igen gyakran. Tegnap és ma csak éjfélig megvolt a 3 ébredés, és utána tegnap éjjel óránként ébredt, ma jó volt, mert egyszer 2,5 órát is aludt egyhuzamban. Szóval, ezzel az 5-tel nagyon jószívű vagyok. Ezt alapul véve kiszámoltam, hogy az utóbbi 11,5 hónapban 1725-ször keltem fel Simihez (30 napos hónapokkal számolva). Durva, mi? Ha hozzáadom az első 5 hónap -gáláns módon számolt- éjjelenkénti 2 ébredését, az még plusz 300, azaz 2025 darab felkelés. Ismétlem, mindez tényleg alsó hangon számolva. Akkor most min csodálkozom? Természetes az elhülyülés, idegbaj, ügyetlenség és miegymás.

Jó lenne kicsit aludni. Bár, azt gondolom, egy átaludt éjszaka azért még nem oldaná meg a problémámat, több héten át tartó, éjszakánkénti 8 óra alvásra lenne szükségem. Talán majd jövőre...

Ja, és a végére mindenképpen ide kell írnom, természetesen tisztában vagyok vele, hogy miattam van az egész, ugyanis én rontottam el.

2013. október 4., péntek

Uborkaszezon

Ez van most családilag, ami a történéseket illeti. Valahogy semmi újdonság nincs, ami meg van, azt nem tudom dokumentálni. Ugyanis Simi elkezdett "énekelni" de kizárólag saját szórakoztatására, kérésre nem, így nem tudom megmutatni nektek.

Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megint egy világnap van (micsoda hét, juhé!) amihez hozzá tudok szólni. Ma van ugyanis az állatok világnapja (és ez okból kifolyólag olcsóbb az Aldiban a macskakaja, kellene is venni), és nekünk voltak és vannak is állataink. Rendszertani besorolásuk szerint házimacskák, az én besorolásom szerint büdös dögök/cicukák -az aktuális idegállapotomtól függően. A világnap alkalmából be is jelentettem Dagi cicánkat az állatorvoshoz ivartalaníttatási célzattal, remélem, a tervem nem borul fel, mint a múltkor.

Most viszont figyelmeztetést szeretnék közreadni az alább következőkkel kapcsolatban. Aki nem szereti a macskákat, ne olvassa tovább. Rettenetes számadatok fognak következni a nálunk megfordult/született cicákkal kapcsolatban, úgyhogy, aki nem akar sokkot kapni, az szintén ne olvassa tovább. Én szóltam!

Az egész úgy kezdődött, hogy egyszer (visszaszámoltam, 2007 nyarán) valahonnan idekeveredett egy pici cica, akinek én enni adtam (pedig a férjem mondta, hogy ne tegyem), annak ellenére, hogy sose szerettem a macskákat, sőt.. De annyira nyávogott és olyan kicsi volt, hogy kénytelen voltam megetetni, a jó szívem miatt. És azóta van cicánk. Igaz, ő pár hónap múlva eltűnt, és akkor nyárig nem volt, de hiányzott, így Ádám szülinapjára hoztuk el a kettes számú, bizonyos Szilveszter nevű kandúrt, akit én nagyon utáltam. Mert nem lehetett simogatni, teljesen önfejű volt, mindig csavargott. Nem volt családbarát, így aztán annyira nem is bánkódtam (Ádám szegénykém nagyon), mikor egyszer csak eltűnt. Következő nyárig megint macskamentes övezet voltunk, de a gyerekek annyira nyúztak minket a cica miatt, hogy beadtuk a derekunkat, így hoztunk egyből két kiscicát, ők voltak szám szerint a 3. és 4. egyed. Arra számítottunk, hogy majd nem fognak elcsavarogni, mert jól eljátszanak együtt. Hát, el nem is csavarogtak, de mikor nem voltunk itthon pár napig, a kandúrkát elütötte egy autó. Helyette hoztuk 5-ös számút, szintén kandúrt, aki tévedésből egyszer a szomszédhoz ment haza és ott is maradt. 
Ádám nagyon a szívére vette, ezért elhatároztuk, hogy nem ivartalaníttatjuk a meglévő egy cicát, hanem engedjük szülni, megtartunk az alomból kettő picit. Így is történt, egy fiú és egy lány (6. és 7. cica) maradt, a többit elajándékoztuk. Mondanom sem kell, hogy a kandúr (szintén Ádámé) eltűnt, a lány azóta is itt él és virul, ő az, aki most szült utoljára. 
Ugyanis az évek során 25 kiscica született nálunk (plusz az 5 darab, amiket hoztuk valahonnan, az összesen 30 macska), ami brutál nagy szám. Ebből összesen kettőt tartottunk meg (egy közülük valahová elcsatangolt), három sajnálatos módon kimúlt, a többi (20 db) szerencsésen új gazdához került. Na, és ebből lett elegem. Nem a sok kismacskából, mert azok irtó cukik, csak abból, hogy azon izgul az ember hetekig, hogy kell-e valakinek majd, és jó helyre kerül-e meg ilyenek. Szóval, nem lesz több kiscica. Jelenleg két macskánk van, és ha rajtam múlik, ez a szám innentől kezdve csak csökkenhet.

De azért a végére rakok pár képet az eddig nálunk születettekről (jó, nem mindről), hátha valakinek van kedve megnézni a képeket a világnapra való tekintettel.

A nagy öreg, Cirmi:
És az ő első és egytlen szülésének következménye:
Ez itt 5 darab cica :-)




Az a cica, akire az egész család emlékszik, Fantom:
Dagi cicánk kiskorában:
Dagi cica "újratöltve":

Macskusz akrobatikusz I.:
Macskusz akrobatikusz II.:
Ekkora egy újszülött kiscica:
Ugyanaz 5 hét múlva:
Szintén ugyanaz, anyai ölelésben:

Elbújt:
 Szerénke:

A legszebb cica, aki nálunk született:
 
 Vörösök harca:

Harc a kenyérrel:
 Az utolsók közül néhány:
Cuki:
Cuki II.:

Egyszer kaptunk kölcsön nyulakat:
Négyfülű :-)
Süni, aki nálunk vacsorázik  (mostanában már a párjával):


Ennyit az állatokról. Legközelebb mással jövök.

2013. október 2., szerda

Ez nem az én napom

Mert ma a központi idegrendszeri sérüléssel élők (röviden CP-sek) világnapja van.
A világon nagyjából 17 millióan (!) vannak, akik születési sérülés, egyéb oxigénhiány, baleset, agyvérzés stb. következtében kialakult kisebb-nagyobb fogyatékkal élnek. 

Velük dolgozom. Nem mind a 17 millióval, nyilván, csak egy apró hányadukkal. Nekem öröm, hogy ezt a munkát végezhetem, szeretem csinálni, és nem azért, mert mindig olyan felemelő. Sokszor nem az, mert sír a gyerek (a szülője is), nem akarja (a szülője sem), ellenkezik (a szülője is), majd' megbolondul az ember lánya, hogy mit is csináljon. Aztán megváltozik. A gyerek már nem sír (vagy legalábbis meg tudod nyugtatni), a szülő már megbízik benned (vagy legalábbis elfogadja amit mondasz), és akkor beindul az egész. Valamikor rohamléptekben, máskor egyet léptek előre, kettőt vissza. Mindig más a cél. Jó esetben a vágyva vágyott járás, máskor csak annyi, hogy önállóan megüljön és valahogy helyet változtasson, máskor pedig mindössze annyi, hogy legalább megfogja és elengedje amit akar. Már, ha akar egyáltalán. 

17 millió, jó nagy szám, ugye? Nem is gondolná az ember, hogy ennyien vannak. Hol? Hát, eldugva itt-ott, legalább is Magyarországon. Mert fáj a szülőknek, hogy megbámulják a gyereküket, sőt, sokan okos tanácsokat is adnak, hogyan kellene megtanítani járni, viselkedni, beszélni stb. a gyereküket. Inkább maradnak otthon, köszönik, ebből nem kérnek. Az idősebbek se mennek ki, mert minek? Hát tudnak dolgozni? El tudnak jutni könnyedén, mondjuk tömegközlekedve boltba, moziba, orvoshoz, bárhová? Na ugye. (Jó, vannak közöttük üdítő kivételek, szerencsések, vagy hívjuk őket bárhogy, de sajnos nem sokan.)

Ez nem kampány, de ha látsz esetleg egy kerekes székes embert, mosolyogj rá! Vagy egy anyukát, aki a furcsa gyerekét tolja egy furcsa járgányban, akkor rájuk is. Ha van gyereked, akkor engedd meg neki (vagy kérd meg rá), hogy játsszon a "furcsa" gyerekekkel is. Ne rettegj integrált oviba vagy suliba íratni a  gyerekedet, mert az állapotuk nem fertőző. Viszont a jó példa igen. Legyél inkább te is "vírusgazda" és fertőzd meg a környezetedet egy kis elfogadással, netán szeretettel irántuk. Köszi.

2013. október 1., kedd

Ha be akarsz vágódni

a) a gyerekeidnél, akkor süssél nekik kakaós csigát (receptet itt találsz hozzá)
b) a férjednél, akkor epilálj
c) a macskáidnál, akkor adj nekik extra kaját napközben
d) a két süninél, akik nálad kosztolnak, akkor adj annyi vacsorát a macskáknak, hogy a sünik is bőven jóllakhassanak
e) anyádnál (és még kiskorú vagy, de már kellően önálló), akkor szolgáld ki magad kajaügyben, hogy hagy örüljön, hogy nem kell annyit ugrálnia, de közben ne vágd földhöz a jénait benne a család többi tagjának szánt eleséggel, mert anyád talán mégsem fog annyira örülni.