2013. február 25., hétfő

Altatás nélkülem, színielőadás velem

Nagy esemény történt pénteken: Simon születése óta először nem voltam jelen az esti fektetésnél. Ugyanis Kornéllal színházba mentünk, ezt a darabot néztük meg.

Az előadás este 7-kor kezdődött, mi 6-kor már útra is keltünk, hogy időben el tudjuk foglalni helyünket a nézőtéren. Becsületemre legyen mondva, egyetlen egyszer sem jegyeztem meg az odaút folyamán, hogy "el fogunk késni", ami a férjem fülének vörös posztó. Na jó, mikor 18. 45-kor még mindig kóvályogtunk parkolóhelyet keresve, azért csak kicsúszott a számon, hogy mindjárt kezdődik a darab, mi meg még az autóból sem szálltunk ki. Végül kiszálltunk, alig 10 perc alatt parkolójegyet is sikerült venni (az automata rossz volt), és a várakozás közben fejemre hulló mintegy 10 kilós hótömb sem csapott agyon -ezen azért kellően meglepődtem, még szerencse, hogy a kapucni rajtam volt, így nem lett csurom víz a fejem, jól is néztem volna ki. Úgyhogy a parkolócédula sikeres járműbe helyezése után felkaptuk a nyúlcipőt, és talpig csinosban, szakadó esőben vágtáztunk, és 18 óra 57-kor be is zuhantunk a ruhatárba. Nem voltunk egyedül, sőt, még utánunk is érkeztek, cseppet sem sietősen. Úgy látszik, csak nekem van "tutira el fogunk késni" parám.

A darab -nyilván a későkre való tekintettel- csak 19. 10-kor vette kezdetét, és meg kell mondjam, remekül szórakoztam. Nem vagyok színikritikus, sem műértő, ezért egyáltalán nem szakmai szemmel néztem, viszont simán "női szemmel" nézve nagyon szórakoztató volt. Férfiszemmel nézve még inkább, tekintve, hogy a főszereplő Schell Juditot jó néhány percen keresztül fekete csipke "kombidresszben" és átlátszó köntösben gyötörte a hőség. Jókedvemet az sem csorbította, hogy a másik főszereplő, Csányi Sándor néha oly kevéssé artikulált, hogy mondandója egy részét csak kikövetkeztettem. A két órás előadásból úgy nagyjából 1 óra 50 percet röhögtem, de tényleg. Nem mosolyogtam, szó szerint hahotáztam. Jó volt, na.

Mielőtt elindultunk, sokat dilemmáztam, hogy mit vegyek fel -végül a vadonatúj sötétkék szövetnadrág és a rettentő régi tört fehér (talán)kasmír pulóver mellett döntöttem. Hát, nem kellett volna sokat gondolkodnom. Volt ott farmernadrág gyűrött inggel, barna kockás rövidnadrág szürke pólóval, csipketerítőbőlcsodából varrt passzentos ruha -természetesen dundinénin-: ízléses és ízléstelen öltözékek teljes tárháza. A legjobb egy csíkos nejlonzacskóval közlekedő srác volt, aki a zacsiban a pulóverét hurcolta. 

Egy mobiltelefon sem csörrent meg -ez mindenképpen pozitívum a közönség részéről.  Azt viszont egyáltalán nem értettem, hogy ha valaki rászán 2,5 órát az életéből egy színházi előadásra, akkor miért kell már a taps alatt kiosonnia a teremből, hogy mindenképpen ő legyen az első a ruhatárban. Komolyan nem tud várni a sorban még 4-5 percet? Mekkora suttyóság már, jó ég?!?!?!?! 

Csak jótanács azoknak, aki a Tháliába szeretnének jegyet venni a közeljövőben: a földszintről nagyon rossz a rálátás a színpadra, mert nem emelkedik a nézőtér. Vagy csak én vagyok túl alacsony? Legközelebb magasabbra (vagy a 12. sor helyett mondjuk a 6.-ba) kellene jegyet váltani.

Az még hozzá tartozik a beszámolóhoz, hogy itthon a húgom tartotta a frontot 5 darab gyerekkel, de sikeresen helytállt. Mondjuk, ez nem volt meglepő, mert sima hétköznapokon 34 gyerek óvónénije. Simon megvacsorázott, el is aludt rendesen. Én sem telefonáltam haza egyszer sem, hogy mi van, gondoltam, ha valami irtó nagy gáz van, biztos hívnak itthonról. Nem volt. Jó, a férjem ajánlatát, hogy vacsorázzunk is valahol, visszautasítottam, mert sietni akartam haza. Mégis csak premier volt ez Siminek mással történő elalvás szempontjából. Nem lehetett tudni, hogy reagál rá. Legközelebb bátrabb leszek.

2013. február 21., csütörtök

Cseperedik

Örömmel jelentjük, hogy a ma 9 hónapja, egy budapesti klinikán felbukkant, addig teljesen ismeretlen élőlény szépen cseperedik. Sajnálatos módon gondozói nem rendelkeznek megfelelő eszközökkel fizikai paramétereinek megállapításához, így ezekről beszámolni nem áll módunkban. Annyit mindenesetre megállapíthatunk: a kis egyed nagyon cuki.
A mellé kirendelt személyzet a így vall róla:

A Simon nevű apróság minden kétséget kizáróan az értelmes lények közé tartozik. Kedvesen mosolyog, gőgicsél, játszadozik. Hogy melyik faj tagja, azt egyértelműen még nem sikerült megállapítani. Ahogy nő, úgy mutat napról napra más-más fajhoz való hasonlóságot. Egy hónappal ezelőtt, mikor mászni kezdett, kifejezetten a komodói varánuszra hasonlított: vállból indítva, hajlítás nélkül tette előre két mellső végtagját, a hátsókat lassan, jobb-bal irányban erősen kilendítve, úgynevezett riszáló farral közlekedett. Azóta ez változott, pillanatnyilag irtózatos sebességgel közlekedik négykézláb, így gondozóit többször verte már ki a hideg verejték, mert az "Itt a Simon, hogy a Simon?" című játék, amit a pici előszeretettel játszik, igencsak megviseli idegrendszerüket.

A varánusz korszakot gyorsan felváltotta a rágcsáló időszak. Gyorsan növő fogait bármi szája ügyébe akadó dolgon próbálgatta, legyen az tárgy vagy ember. Ebben a periódusban volt jellemző az is, hogy mindenhová bebújt, ahogy a rágcsálók tenni szokták. Csak éppen kibújni nem tudott, így gondozóinak kellett kiszabadítani őt gyakori szorult helyzetéből.

Jelenleg úgy tűnik, a kutyafélék családjába tartozhat a kis jövevény. Gondoljuk mindezt abból, hogy előszeretettel vadászik. Elsősorban papucsokra -amiket megszerezve meg is rágcsál- valamint a papucsokban található lábakra. Fenti állításunkat az is megerősíti, hogy szívesen kerget mindenféle guruló tárgyat -kedvence az 50 hűségpontért beszerezhető dm-es labda-, illetve nem gurulót is. Azokat kis mancsába fogva elhajítja, majd boldog kurjongatások közepette utána veti magát, kicsit fárasztja, majd újra eldobja. Szintén kutyaságára bizonyíték, hogy éjjelente többször is felvonyít, megzavarva ezzel közvetlen környezete édes álmát. Az mondjuk igaz, hogy a különböző holdfázisok nem befolyásolják ébredéseinek számát, teliholdkor épp úgy szűköl, mint holdfogyatkozáskor. (Lehet, hogy mégsem kutya?). Területét egyelőre nem jelzi, bár élünk a gyanúperrel, hogy ebben csak a popójára rögzített pelenka akadályozza meg.

Rendszertani besorolását néhány egyáltalán nem fajspecifikus tulajdonsága nehezíti. Itt van például a könyvnézegetés, amit szívesen művel bármelyik gondozója társaságában. Teljesen mindegy számára, hogy az állandó szolgálatot ellátó "anya" nevű, vagy egyéb, időszakosan rendelkezésére álló -úgynevezett "apa" vagy "testvér"- személy segíti őt ebben. Szeret mondókákat illetve bárgyú gyerekdalokat hallgatni az "anya nevű" előadásában, ami nem vetíti előre azt, hogy kifejlett korában zeneileg túlságosan igényessé válik, ugyanis az elsődleges gondozó rettenetes hangi adottságokkal rendelkezik. Ennek ellenére naponta többször is előfordul, mikor a fenti személy az ölébe veszi, hogy két kezét megragadva tapsolásra kényszeríti, majd dallamos "eeeeee"-hangokat kiadva éneklésre buzdítja. 
Gyomrának befogadó képessége gyakorlatilag végtelen, ízlelőbimbói pedig semmiféle táplálék ellen nem tiltakoznak.

Végezetül jöjjön néhány teljesen friss, mai napon készült fotó a kis gézengúzról.

Felfedező útra indul

A kedvenc helye, sok érdekes dologgal: a kamra (az ajtó véletlen maradt nyitva)

Szerzett egy kis krumplit, nyilván éhes volt

Nocsak, ez meg mi?

Nocsak, most meg mit csinálok? Állok?

Megnézte belülről is

Anya nem engedte a mosogatógépben való tisztálkodást

Amúgy még mindig nem tud ülni, csak a fotó kedvéért ültettem le -el is dőlt nyomban

2013. február 20., szerda

Baba bent, baba kint

Hahaha, tegye fel a kezét, akiben a címet olvasva felmerült, hogy esetleg terhes vagyok! Nem, nem vagyok. Az alábbiakban azon tapasztalataimat szeretném megosztani a nagyérdeművel, amit tömegközlekedve szereztem, mikor gyermekeimet még bent, illetve már kint hordtam.

Baba bent
Háromszor sikerült úgy teherbe esnem, hogy várandósságom vége tavasz végére-nyár elejére esett, mikor is alig hord már magán az ember ruhát. Így teljesen nyilvánvaló volt, hogy babát várok, amit az emberek természetesen valamennyien észre is vettek, és vagy mosollyal vagy csak alapos megbámulással nyugtáztak. Érdekes módon attól a pillanattól fogva, hogy bármilyen tömegközlekedési eszközre felszálltam, valahogy senki nem látta, hogy terhes vagyok. Háromszor kilenc hónapig próbálkoztam, ez alatt azt hiszem összesen 4 alkalommal kérdezték  meg: leülnék-e. Olyan is előfordult, hogy a szomszédunk rikkantott egyet a tömött buszon, ugyan adja már át valaki a kismamának a helyet. Fel is állt egy illető, mire a szék mellett álló szemfüles fiatalember azon melegében lehuppant a felszabadult ülőhelyre. Kétség sem fért hozzá, hogy nem volt kismama, mégsem szólt senki, hogy nem neki szánták a helyet. Én sem szóltam. Végül is csak a 10. hónapban jártam (már vagy 5 nappal túlhortam a gyereket), nem volt feltűnő a pocak.
Arra is gondoltam, hogy az emberek nem hiszik el, hogy tényleg terhes vagyok. Mert ki tudja, mit hordok a ruhám alatt? Mivel május végén dinnye még nincs, ezért az kizárva. De lehetett ott mondjuk egy gömbakvárium -EU-s rendelet miatt állattartásra már nem lehet használni, így én titokban a pólóm alatt rejtegettem-, vagy egy jól megtermett halloween tök (nem, az mégsem, mert annak sem volt szezonja), esetleg egy földgömb, vagy mondjuk egy fölfújt strandlabda. Esetleg egy nagyobb lámpabura vagy lufi. De semmiképpen nem gyerek. Pedig az volt. Mindháromszor.

Baba kint
A nagyokkal babakocsiztam. Nem volt rendes babahurcoló eszközöm, csak egy kenguru, de azt egy próba után bojkottáltam, mert majdnem belerokkantam, amíg eljutottam a 4 hónapos gyerekemmel anyukámig. Maradt a babakocsi. Jobb is volt, mert sokkal nagyobb látványosság voltam, amint a buszra vagy a HÉV-re tettem fel-le a járgányt, mintha egy kenguruba szerelt gyerekkel egyszerűen fellibbenek. Senki nem nyújtott segítő jobbot -esetleg balt-, viszont udvariasan félreálltak az útból, elegendő helyet hagyva nekem, hogy minden erőmet összeszedve megküzdjek a gravitációval és feltegyem a 15 kilós babakocsit (benne a gyerekkel, aki még plusz 8-10 kiló volt) az aktuális járműre. Ezért volt az, hogy amint a gyerekeim megbízhatóan tudtak gyalogolni hosszabb távot is, két lábon jártak mindenhová.
Sajnos a kisgyerekkel ugyanaz a helyzet, mint a terhes nőkkel. Szabad téren édes, aranyos, cuki, de a buszon észrevehetetlen. Mikor a nagyok még picik voltak és oviba meg bölcsibe jártak, busszal és HÉV-vel utaztunk a szomszéd városba, ki-ki a saját "munkahelyére". Az akkor 2 és 4 éves gyerekeim rendszeresen végigállták az utat. Tömegben, mikor kapaszkodni is alig tudtak a szerencsétlenek. Senkit nem zavart. Akkor sem szánta meg senki a gyerekeket, mikor Ádám, akinek már nem jutott kapaszkodó sem, akkorát esett a buszon, mint az ólajtó. Kedves első gyerekes tömegözlekedő anyukák, lehet készülni...
Simit viszont hordozom. Mei taiban, mikor valahová mennem kell, és úgy ítélem meg, hogy babakocsival reménytelen. Amúgy, eddig még mindig úgy ítéltem meg, úgyhogy Simon még csak rajtam élvezte a buszozást és HÉV-ezést. Kicsit tartottam ugyan a dologtól -az újdonság, ugye-, de abszolút kellemesen csalódtam. Rögtön az első buszozásom alkalmával amint felszálltam a buszra és jegyet váltottam, már a sofőr megkérdezte, hogy szeretnék-e leülni. Először kicsit megriadtam, hogy csak nem a saját ülőhelyét szándékozik nekem felkínálni?! Mert van ugyan jogosítványom, de úgy  fog lejárni jövőre, hogy jóformán annyi kilométert nem vezettem, ahány éve megszereztem... Nem szívesen tettem volna kockára annyi ember életét, ezért köszöntem szépen a szíves felajánlást, de nem éltem vele. És ez után még ketten is át akarták adni nekem a helyet, de nem volt rá szükség, mert volt szabad ülőhely a buszon.
Az ominózus első alkalom óta már néhányszor közlekedtem tömegesen ezen a módon, de soha nem kellett még állnom, mert ha nem lett volna valamelyik járművön szabad hely, akkor nyomban felállt valaki, hogy kényelmesen utazhassunk. 
Lám-lám, ennyit tesz, ha valaki kívül hordja a gyerekét. Az már annyira egyértelmű, hogy hiába próbálja az ember lánya elfedni kendővel, csatos vagy kötözős hordozóval, az a gyerek attól még látszik. És annyira gyerek formája van, hogy senkiben nem merül fel, hogy esetleg egy dinnyét vagy a nagybevásárlás zsákmányát hordja magára applikálva az ember. Úgyhogy, bátorítok mindenkit a hordozós közlekedésre. Hogy mi lesz, ha már nem bírom el Simit? Gyanítom, ugyanaz, mint a nagyokkal, mert akkorát azért mégsem változott az utazóközönség, hogy egy két-háromévesnek átadja a jól megérdemelt ülőhelyét.

2013. február 19., kedd

A főzelék titka

Egyáltalán nem dicsekvés képpen mondom, de borzalmas szakács vagyok. Nem én tehetek róla, valahogy nem jutott nekem tehetség az ételek létrehozásához. Persze, ez nincs mindenkinél így a családban. Nagyanyáim például jól főznek. Egyikük évtizedekig etette középiskolások ezreit menzán, a másik pedig szülei vendéglőjében főzött -amíg volt nekik. 
Nekem nem osztottak tálentumot a főzéshez. Valahogy úgy képzelem, hogy a Születendő Gyermekek Tulajdonságaiért Felelős Ügyosztályon elfeledkeztek arról, hogy egy nőnek főznie is kellene tudni. Aztán, mikor rájöttek, mekkorát hibáztak, a húgom létrejöttekor az én tehetség adagomat is neki adták. Végül is családban marad. Így eshetett, hogy a tesóm kiváló konyhatündér, én viszont csapni való kétbalkezes vagyok a konyhában.

Azért közel 14 év alatt, mióta férjül vettem a férjem, és főznöm kell, valamennyi tudást sikerült felhalmoznom, de ez csak a konyhai munkával eltöltött órák számának, sem mint roppant gasztronómiai géniuszomnak köszönhető. Olykor sikerül úgy eltalálnom egy-egy étel ízét, állagát stb. hogy családom tagjai meglepett arccal közlik, hogy "ez finom". Lassan ugyan, de haladok.

Viszont a főzelékekkel nagy bajban vagyok. Ezek az állítólag legkönnyebben elkészíthető ételek mindig kifognak rajtam. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a családom szereti az egyszerű ételeket, így a főzelékeket is. Az igaz, hogy pont úgy sikerült kiválasztani egy-egy családtagnak a saját kedvenc főzelékét, hogy azt egy másik családtag semmi pénzért meg nem enné, de ez az én problémámon nem változtat. Én ugyanis nem tudok főzeléket (sem) főzni. Az ízével nem is lenne akkora nagy baj, de az állaga... Valahogy mindig túl hígra sikerül. Legalábbis elsőre. Ahogy felfedezem a hibát, egyből készítem a következő adag rántást vagy habarást, ahogy azt az aktuális főzelék megkívánja. Ettől aztán minden sokkal jobb lesz: az addig jóízű, de a megfelelőnél épp csak kicsit hígabb étel pillanatokon belül sűrű, liszt ízű mázgává alakul. Aztán utána már ízesíthetem bármivel, adhatok hozzá vizet/tejet/tejfölt/ecetet/akármit, semmi nem javít rajta. 

Ezért kérek mindenkit, aki úgy érzi, hogy a tökéletes főzelék elkészítésének titkát ismeri, ne habozzon, ossza meg velem! A családom érdekében kérem, ne hallgassatok!

Ma babfőzeléket próbáltam főzni...

2013. február 15., péntek

Kultúra -nehogy késő legyen

Egyik előző bejegyzésemben említettem, hogy Simivel könyvtárban voltunk. Családunk olvasási szokásait alaposan megfigyelve rá kellett jönnöm: nálunk az olvasás szeretete női ágon öröklődik. Amint kiderült, hogy harmadik gyermekem hímnemű, menten elhatároztam: kijátszom a genetikát.  Könyvet nézegetünk, olvasunk -egyelőre inkább csak én, neki- gyakorlatilag azóta, hogy fókuszálni képes. Remekül haladunk, mostanra Simi szó szerint falja a könyveket, így elérkezettnek láttam az időt a kultúrában való jártasság következő lépcsőfokának megmászásához.

Egyedül voltunk itthon, jó idő volt, éppen kiolvastam az előzőleg kivett könyveket, úgyhogy eme tények ilyen kedvező együttállása mellett kihagyhatatlannak tűnt a lehetőség: viszem a gyereket magammal a könyvtárba, hadd töltekezzen egy kis kultúrával. Péntek lévén a falusi kisvárosi könyvtár csak 13 és 16 óra között fogadta az olvasni vágyókat, így nagyon jól kellett sakkoznom az idővel, hogy mindenképpen éber állapotban legyen Simon a könyvtárlátogatáskor. Mivel ugye egy alvó gyereket semmiképpen nem tudtam volna használni tervem tökéletes megvalósításához. De Simikém rendes volt velem, pontban 13 órakor felébredt, gyors készülődés (szoptatás, tisztába tétel, öltözés) után háromnegyed 2-kor startoltunk, és 15 perc múlva már ott is voltunk a kiszemelt objektumban. Roppant előrelátó módon overáll helyett télikabátot adtam Simire a bundazsákba, hogy könnyebb legyen az öltöztetése, miután megfelelő mennyiségű olvasásszeretetet ültettem el a kobakjában (szívében?). Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a kabát, ami már négy hónapja várta, hogy valaki magára vegye, és amit akkor adtam rá először, teljességgel kicsinek bizonyult -én persze azért beleszuszakoltam a gyereket-, még jó, hogy nem volt drága. 

No, tehát megérkeztünk a könyvtárba, ahol rajtunk kívül két kislány olvasott és nagyjából öten lehettek a számítógépek előtt, szintén kiskorúak -a könyvtár az iskola épületében van kialakítva. A kedves könyvtáros nő mosolyogva fogadott minket, és megengedte, hogy a babakocsit leparkoljam a bejáratnál. A gyereket kikaptam a kocsiból, az ő kabátját levettem, a magamét csak kicipzároztam, és neki is láttam Siminek bemutatni a könyvtárt.
Ő fogdosott volna mindent megfelé, én ezzel egyidőben igyekeztem megakadályozni, hogy komolyabb kárt tegyen valamelyik könyvben, amire, valljuk be, volt némi esély, ismerve Simi  és a könyvek közötti testkontaktus intenzitását. Szóval, Simon a kezemben volt, én pedig próbáltam könyvet találni magamnak. Nem volt egyszerű. Először is, a könyvtárban trópusi hőség uralkodott, úgyhogy télikabátban, karomon egy közel 9 kilós gyerekkel nagyjából a könyvtárban töltött 47. másodpercben kezdett rólam ömleni a verejték. Izzadásomat fokozandó, szokás szerint fölülről lefelé nézelődtem a polcokon, ami derékmagasság alatt igencsak komoly erőpróba volt: lehajolni, aztán leguggolni, majd ebből a testhelyzetből felállni gyerekkel együtt kész tornamutatvány. Szegény Simi is csak dőlt jobbra-balra, miközben én hajlongtam és guggoltam le-föl. Az, hogy egy-egy könyvet egy kézzel a tömött sorból kivakarásszak, majd esetleg bele is lapozzak, vagy legalább a fülszöveget elolvassam, szintén nem kis problémát jelentett. Egyrészt, mert ahogy húztam ki a könyvet, jött vele együtt a két (három, négy, öt) szomszédja is, másrészt, mikor végre az egész sor könyv leborítása nélkül mégis sikerült kibányásznom a kiválasztottat, Simon folyton jobban meg akarta szemlélni, mint én. Tépte ki a kezemből az olvasni valót, de hát ezért volt ott, ugyebár, hogy könyvek iránti érdeklődését fokozzam. Megtörtént. A végére -nagyjából az érkezésünk utáni tizedik percben- Simi már annyira behergelte magát azon, hogy nem adok oda neki egy könyvet sem, hogy menekülőre kellett fognunk a dolgot, megelőzendő, hogy hatalmas cirkusz kerekedjék a művelődésből. Vagy mielőtt olyan tetemes anyagi kárt okozunk az intézménynek, amit megfizetni kismamaként nem állt volna módomban.
Ezért aztán gyorsan levettem a polcról két könyvet, amik érdekesnek bizonyultak, plusz a már régebben említett Janikovszky kötetet, mert arról legalább tudtam beleolvasás nélkül is, hogy tutira nem lövök mellé.

Levontam a tanulságot: a gyerek zsenge kora ellenére is igen nagy érdeklődést mutat a könyvek iránt -éljen! A hozzátáplálást önhatalmúlag ki akarta egészíteni addig ismeretlen ízekkel -egyelőre csak kemény lapos gyerekkönyveket fogyasztott, meg néhány újságot, a szépirodalmat nem kóstolta-, de nem engedtem neki. A védőnőtől kapott "babakaja táblázatban" ugyanis nem szerepel a 8. hónapnál a nagyobb mennyiségű cellulóz elfogyasztása.

Mivel a könyvtár látogatás ennyire jól sikerült, mondhatni, elérte a célját, úgy döntöttem, egy darabig maradunk az itthon fellelhető könyveknél. Majd ha azokat kívülről fújja a gyerek, de minimum meg tudja mutatni, hogy hol van a kutya, cica, nyuszi ésatöbbi, akkor újra ellátogatunk a könyvtárba. Addig egyedül megyek.




2013. február 14., csütörtök

Nem vagyok zokni

Na jó, agyilag talán, de egyébként nem. 

Elmondhatom magamról, hogy nem vagyok divatos, sőt inkább konzervatív. Életvitelben, öltözködésben, beszédben. Ez néha gáz, de vállalom. Nem szeretem például azt a manapság nagyon divatos kifejezést, amit az ember a szerelmére, (élet)társára, barátjára/barátnőjére stb. használ. A hideg kiráz, mikor valaki úgy beszél a másikról, hogy "a párom". Mert párja a zokninak, cipőnek esetleg a gerlének van. Tudom, hogy az ember másik fele igenis a párja, akármilyen minőségben is tartozzanak egymáshoz, de az én fülemnek valahogy idegen ez a szó. Elnézést érte.

Sokkal inkább szeretem az egyértelmű kifejezéseket, úgy mint barátom, vőlegényem, férjem. Én nagyon büszke barátnő majd menyasszony voltam, és most nem kevésbé vagyok büszke arra, hogy feleség vagyok. Pedig már lassan 14 éve hordok (atyaég...) gyűrűt a jobb kezem gyűrűsujján, ennek ellenére boldog vagyok tőle. El kell mondjam, hogy hiszek a házasságban, az elkötelezettségben, abban a szövetségben, amit anyakönyvvezető és (jobb helyeken vagy...) lelkész/pap előtt köt az ember. Sajnos, ma már egyre kevesebben vannak így ezzel. Talán azért, amit Szendi Gábor mondott:
"A házasságkötéstől nem azért félnek az emberek, mert macerás elválni, hanem azért, mert érzik, hogy a házasságkötés a hűség és elköteleződés szimbóluma, aminek terhét nem mindenki tudja elviselni."  Ha tudnák, miről maradnak le...
 
Ezen a héten van a házasság hete, bővebben itt lehet olvasni róla.

2013. február 13., szerda

Judit panasza

Ma nem erről akartam írni, de miután elolvastam a babás fórum egyik anyukájának hozzászólását, úgy gondoltam, megosztom mindenkivel, aki olvassa a blogot. Mert felháborító, hogy ma, Magyarországon ez előfordul. Pedig előfordul. A történet első kézből, íme:

... tegnap délután elmentem a magyar versmondó kerületi fordulójára, ahová V. továbbjutott, és történetesen épp a mi sulinkban rendezték. Felébresztettem H.-t 5 perc után a délutáni alvásáról, időben ott voltunk, néma csöndben ült a babakocsiban, vártuk a verseny kezdetét. Jött a zsűri, köszöntötte a résztvevőket, elmondta az instrukciókat, Baba továbbra is csöndben ült. Erre felállt vagy 5-6 anyuka és magából kikelve követelte a zsűri elnökétől, hogy utasítsanak ki minket a teremből. Mondtam, hogy csendben vagyunk, nem zavarjuk a versenyt, ha pedig sír a baba, akkor azonnal kiviszem. De az egyik anyuka közölte, hogy zavarni FOGJA a gyerekeket. Megkérdeztem, hogy most komolyan ki akarnak zavarni??? Erre nagyszájú anyuka rögtön visszavágott, hogy ez egy VERSMONDÓ VERSENY (így, csupa nagybetűvel, mintha ezen múlna a gyerekek egész további élete), és mit képzelek. Az elnökasszonyon láttam, hogy nem tetszik neki a dolog, de nem akar szembeszállni a "többség" akaratával, és mondta, hogy ne haragudjak. Mondtam, hogy igenis haragszom, és kimentem. Amikor V. került sorra, behívtak a folyosóról, utána újra ki kellett kullognunk. A folyosón töltöttük a közel 2 órát, amíg tartott a verseny, H. végig hang nélkül ült a babakocsiban és eszegetett meg nézelődött (én meg füstölögtem, hogy itt rostokolok ahelyett, hogy fordítanék, és még annyi haszna sincs, hogy lássam a mezőnyt, a versválasztásokat, és tapasztalatot gyűjtsek a következő versenyekre). Az eredményhirdetésre el is aludt (jó, mert még onnan is képesek lettek volna kiutasítani minket). Amikor kijött az egyik zsűritag, megkérdeztem, hogy volt-e már ilyenre példa, azt mondta, hogy évek óta rendez versenyeket Budapest minden kerületében, de soha sehol nem üldözték el a kisbabásokat, pedig máskor is voltak bent. És azt is mondta, hogy mindig Zuglóban van valami cirkusz, mert a zuglói szülők "problémásak". 

Megmondom őszintén, nem tudom, mit csináltam volna. Valószínűleg én is kimegyek...

2013. február 12., kedd

Köszönet a névért

Megmondom őszintén, nem mindig szeretem a családnevünket. Általában nem úszom meg betűzés nélkül -élőszóban sem, hogy a telefonos bemutatkozásról ne is beszéljek. De ma kifejezetten örültem egyedi hangzású, ritka vezetéknevünknek.
Délelőtt felhívtam továbbtanulás ügyben az iskolát, ahová Ádám jár, szükségünk van ugyanis a bizonyítványa fénymásolatára a gimis jelentkezési laphoz. Felvették a telefont, szépen -artikulálva- bemutatkoztam, és elmondtam, hogy a kisfiam (nevet nem említettem) bizonyítványának a fénymásolata szükségeltetne, árulják el, kérem szépen, hogyan tudok hozzájutni. Erre a titkárnő:
-Az Ádám, ugye? Kati nénit (osztályfőnök) láttam már egy rakás bizonyítvánnyal, lehet, hogy már készen is van. Mindenképpen utána járok, holnap lehet érte jönni.
Hoppá. Először is emelem a kalapom az iskola titkárnője, név szerint Szabó Katalin előtt (merem említeni, mert rajta kívül több ezer nő élhet ezzel a névvel hazánkban), hogy kérés nélkül felajánlotta segítségét, én ugyanis ilyet nem igazán tapasztaltam mostanában. Másodszor sajnálom mindkét gyerekemet, mert nem tudnak -legalábbis név alapján- könnyedén beleszürkülni a tömegbe.

2013. február 10., vasárnap

Hol itt az igazság?

Számottevő havazás nem várható -mondták a meteorológusok napok óta. Kérdés, hogy kinek mi a számottevő, ugyebár. Az Alpokban lehulló 80-100 cm-hez képest az a 8-10 centi, ami az éjjel érkezett (és pillanatnyilag is érkezik az, ami az elejétől lemaradt), valóban nem számottevő, de ahhoz képest, amit én látni szeretnék, jelentős mennyiség. Számomra minden seperni való hótömeg, legyen az 1 centi, vagy akár 40, jelentős mennyiség. Akkor is, ha nem én seprem/lapátolom. 

De nem is itt van a hiba, hanem ott, hogy már megint nem úgy történt, ahogy mondták. Mert igenis jelentős mennyiség hullott, punktum. Semmi bajom nem lenne, ha mondjuk így fogalmaztak volna, hogy "Havazás várható az országban itt-ott; néhol több, máshol kevesebb csapadékra számítsanak, akik emitt vagy amott laknak. Az ország egész területét figyelembe véve előfordulhat, hogy valahol kisüt a nap, míg másutt szélre kell készülniük azoknak, akik ott laknak, ahol fúj a szél. Jól teszik, ha munkába indulás előtt kinéznek az ablakon, és az aktuális időjárásnak megfelelően öltözködnek. Havazás esetén javasoljuk meleg ruházat viselését, ha az eső esik, semmiképpen ne felejtsék otthon esernyőjüket." Mennyivel korrektebb lenne így, nem igaz?

Amúgy szeretem a havat, szép, hideg meg minden, csak erre a télre pont elég volt, mert nem nagyon szeretek hóban babakocsit tolni...

2013. február 9., szombat

Sport, mozgás, fittség

Aki ismer, az tudja, hogy egy kisportolt, vékony, feszes testű cicababa punnyadt, nagyfenekű, narancsbőrös ténsasszony vagyok. Nem vagyok rá büszke, nem azért hirdetem itt világ csúfjára, egyszerűen ezek a tények. Ma elmentünk nadrágot venni a férjemmel -ő mint sofőr és stylist volt jelen a nagy eseményen-, és újra meg kellett állapítanom, hogy a divatos, fiatalos nadrágok borzasztóan állanak, a kevésbé divatosak nemkülönben. Ezért van az, hogy amikor találok egy olyan példányt, amit magamra húzva nem akarom a) azonnal tükörképen hányni magam a próbafülkében, b) elmezavarodottként haladéktalanul eltávolítani magamról a nem tetsző ruhadarabot, akkor gyorsan megvásárolom, és addig hordom, amíg le nem szakad rólam (régebben: amíg ki nem hízom). Most is ez történt, kedvenc farmerem időskori anyagszétfoszlásban elhalálozott, így kénytelen voltam kitenni magam a nadrágvásárlás borzalmainak. Szerencsére úgy az ötvenhatodik felpróbált darab jól állt nem mutatott úgy rajtam, mintha nyomban szét akarna repedni a fenekemen, így meg is vettük, mielőtt híztam volna még 2-3 kilót, és az a nadrág is kicsinek bizonyul. 
De nem volt ez mindig így. Gyermekkoromban kifejezetten sovány voltam, de az az igazi zörgő csontú gyerek, nem csak olyan kis vékonyka. Kamaszkoromban sem voltam túl kövér, a főiskola alatt viszont újra csontsovány lettem, majd szépen lassan kigömbölyödtem. 
A férjem szerint sportolással sokat javíthatnék a küllememen, de nem tudom, milyen sporthoz is kezdjek hozzá. Eddigi életem folyamán nem túl sok közöm volt a sporthoz, de néhány dolgot azért kipróbáltam.

Először részt vettem két úszótáborban hét- illetve nyolcéves koromban, ahol nem sikerült megtanulnom úszni, így ezt nem is erőltettem tovább. Főleg, hogy a közelünkben nem is volt uszoda (most sincs, lévén korai gyermekéveimet ugyanitt töltöttem, csak egy házzal arrébb). 
Miután elköltöztünk a szomszéd városba, új iskolába kerültem, ahol táncolni kezdtem. Tudom, hogy a néptánc nem kifejezetten sport, de mozgás, ezért nálam ugyanaz a kategória. Minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy tehetséges táncosnak bizonyultam. Mindig volt párom, ami nagy kiváltságnak számított, mert nagyon kevés fiú érezte azt, hogy neki a magyar néptáncban kellene kamaszként önnön magát megvalósítania, így komoly férfiínség volt a tánccsoportban. Sajnos, 3 év után feloszlott a csoport, mert a próbateremként funkcionáló rajz tantermet "bepadozták", így nem volt hol gyakoroljunk. Akkor azt mondta a tánctanár, hogy folytatnom kellene a Csepel Táncegyüttesnél, de nem tettem, mert messze volt. Ma már bánom, de késő bánat...

Szintén általános iskolában, talán hetedikben a vizes sportokhoz is közelebb kerültem: kenuzni kezdtem. Itt most ne a térdeplős kenura gondoljon senki  (akkoriban azt lányok nem is művelhették), hanem az ülős túrakenura. Tudom, ez sem igazán sport, de talán közelebb áll hozzá, mint a tánc.

Aztán van még a röplabda, amit szintén kipróbáltam, de nem tetszett annyira, így gyorsan abba is hagytam.

Két egymástól teljesen független tesi tanár próbált rávenni arra, hogy fussak, mert állítólag ahhoz volt tehetségem. Na, azt nem. Ha valamit soha nem csináltam szívesen, az a futás. Mindegy, hogy rövidtáv (ebben voltam jobb) vagy hosszú, szóba se jöhetett. Nem is értem, hogy egy ilyen rövid lábú lányt, mint én voltam (és vagyok most is, csak annyira már nem vagyok lány), mi a csodának akartak rávenni futásra? Azt nem az atletikusabb alkatú hölgyek szokták végezni? Szerintem igen, így nem futottam. Sőt, azóta sem. Csak ha nagyon muszáj volt, például ha mindenképpen el akartam érni valamilyen közlekedési eszközt vagy megkergetett egy kutya. De olyankor nem mindig, mert a kutya biztos gyorsabb lett volna nálam, így előfordult, hogy éjjel nekiálltam sikítani, mint az eszeveszett, mire a támadni készülő kutya (kutyák!) fülüket-farkukat behúzva eloldalogtak, és nem kóstoltak meg.

Felnőttként pár hónapig jártam konditerembe (az sport?) és néha valami torna dvd-re majomkodtam otthon (az sport?), és vége. Fényes sportkarrierem ennyiben ki is merült. 

Most se mozgok semmit. Erre nem vagyok büszke. Főleg, hogy tudom, évek óta feni rám a fogát a 2-es típusú diabétesz, a csontritkulás, különböző szív-és érrendszeri megbetegedések és a magas vérnyomás. Mozognom kell! De mit csináljak? Itt, ahol lakom, semmilyen lehetőség nincs "össznépi" sportra, csak nagy magányban csinálhatok bármit is, lehetőleg házon belül, hogy a gondjaimra bízott ded se lássa kárát hatalmas sportolási rohamomnak. Rubintréka, ugrálókötél, emeletre rohangálás? Egyéb ötlet?









2013. február 8., péntek

Legyetek rá vevők!

Ma könyvtárban voltam Simivel, ahol is rövid válogatás után úgy döntöttem, hogy nem térek haza Janikovszky Éva könyv nélkül. 
Mindenkit kérek, aki jót akar magának, olvasson Janikovszky Évát! És itt most nem a (remélhetőleg) mindenki által ismert gyerekkönyvekre gondolok (Örülj, hogy..., Velem mindig történik valami, Kire ütött ez a gyerek? stb.), hanem a felnőtteknek szánt könyvekre. 
Rövid történetek, valódi irodalom, humor, (ön)irónia, néha finom szarkazmus, remek stílus -az egyik legkiválóbb magyar író, akit olvastam. Ha hozzá tudtok jutni, feltétlenül vegyétek a kezetekbe például  az Ájlávjú (én most ezt olvasom), a Mosolyogni tessék! vagy a Ráadás című kötetet. Nem fogtok csalódni, garantálom. Óva intek mindenkit a fent említett könyvek tömegközlekedési eszközön való olvasásától, mert hangos röhögés nélkül nehéz kibírni.
A végére az írónő saját ajánlása:
"Rosszkedvet oszlató humort, szeretetből fakadó türelmet, megértést kínálok annak, aki vevő rá."


2013. február 6., szerda

A terhesség igénye nélkül

Már abban az időben anyukának készültem, amikorra nem is emlékszem. Anyukám mesélte, mikor a húgom még kicsi volt (2 évvel fiatalabb mint én), együtt szoptattunk: ő rendeltetés szerűen a gyereket, én meg gyakorlás gyanánt a sárga műanyag macimat. Aztán úgy maradtam. Nem szoptatva (mondjuk, most épp igen), hanem anyukásat játszva. Arra nem emlékszem, hogy királylányosat játszottam volna valaha. Talán akkor, mikor néha beszabadultunk a tesómmal a mamám szekrényébe, és a készleten levő összes muszlinkendőjét magunkra aggattuk: a derekunkról lelógó darab gyönyörű, lágyan libbenő ruhánkat jelképezte, amit a fejünkre illesztettünk, az vagy fátyolként ölelt minket körül, vagy parókaként funkcionált (akkoriban praktikus okokból kifolyólag rövid hajunk volt). A kendők piros, lila, zöld és tiri-tarka színűek voltak, szőke nem volt köztük.
Néha próbáltunk apás-anyást játszani, de soha nem tudtunk megegyezni abban, hogy ki legyen az apa. Valahogy nem éreztük testhez állónak a szerepet, így rövid idő után barátnők lettünk. Mindig barátnőset játszottunk, mi voltunk Kati és Mari. De ebben se tudtunk megegyezni, az valahogy nem jutott eszünkbe, hogy ezen a két néven kívül még több ezer név közül lehetett volna választani. A 80-as években nem volt telefonunk, de telefonálni akkor is szerettünk egymással, ezt pedig a fürdőkádban a zuhanyrózsával tettük.
Tehát maradtunk barátnők, mindenki saját külön családdal, apa nem volt. Felnőve rájöttünk, hogy apa igenis szükséges, így beszereztünk egy-egy alkalmasnak tűnő példányt. Beváltak.

De visszakanyarodva az eredeti témához, mindig is anyukának készültem. Terveztem magamnak pár gyereket, és utána évekig arra vártam, hogy megszülessenek. Szerencsére elég fiatalon megtaláltam a megfelelő apajelöltet, akivel megegyeztünk a gyerekszámban (4), és neki is láttunk terveink megvalósításának azonnal a boldogító igen kimondása után. Gondoltuk, kettőt gyorsan, aztán kipihenjük őket és jöhet még kettő. Megszületett a kettő, és rájöttünk, hogy elég lesz nekünk három is. De amíg ez a három meg nem született, én folyamatosan terhes akartam lenni. Komolyan. Noémi születése után tudtam, hogy a következő ősszel ismét nőgyógyászhoz akarok járni havonta. Így is történt, nem volt gond, pont két év van a nagyok között. Utána nem volt egyszerű kivárni azt a 10 évet, mikor újra babát várhattunk. Voltak hullámvölgyek, amikor annyira nem is akartam, de mindig éreztem a hiányt, amit a tervezett és megvalósított gyerekeim létszáma közötti különbség generált.

Simi tavaly megszületett, és azóta valamiképpen elmúlt a kényszer, hogy szüljek. Most valahogy teljesnek érzem a családot. Lehet, hogy csak azért, mert annyira nem volt kellemes ez a terhesség, mint az előző kettő, vagy így, száz évhez közeledve már nem szívesen vállalnám újra a kalandot, vagy kiderült számomra, hogy nem is vagyok annyira jó anya, mint amilyen lenni szeretnék, és nem akarok még egy gyereket kitenni saját magam elviselésének, nem tudom. Annak ellenére érzem ezt, hogy nagyon sajnálom Simont, mivel "igazi" tesója nem lesz, akivel bandázhatna. Nem fog tudni a fürdőkádban zuhanyrózsával a barátjával telefonálni, nem lesz senki, akivel bunkert építsen, őrülten vágtázzon fel-alá a házban és sorolhatnám. De nem teszem, csak csodálkozom, hogy elmúlt az igényem a terhességre. Lehet, hogy csak átmenetileg...

2013. február 4., hétfő

Kéménybe korommal

Fel kell írni, okvetlenül!
Először is, hogy Simi mindössze egyetlen alkalommal ugrasztott ki az ágyból az éjszaka folyamán. Ez mindenképpen dicséretes dolog, csak az a bajom, hogy az alvásra vonatkozó terveit nem osztotta meg velem idejében. Ezért nem igyekeztem lefeküdni korán, gondoltam, minek elaludni hamar, ha úgy is fel kell ébrednem egy csomószor. Pedig, ha teszem azt, este 10-kor már aludtam volna, akkor akár öt teljes órát is alhattam volna egyhuzamban. Legközelebb kikérdezem a gyereket, hogy mik a tervei éjszakára.

Másodszor, hogy futottam. A teljes igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a busz elérése céljából, és mindösszesen 50 métert, de akkor is. Úgy látom, megy nekem ez a futás dolog, úgyhogy elképzelhető, hogy jövő ilyenkor már egy teljes kilométert is le tudok majd futni. Vagy kettőt. Ha kergetnek, akár hármat is.

2013. február 1., péntek

Valós történet alapján

A következőkben nem rólunk lesz szó. Az alábbiakban egy valós eseményen (sőt, események láncolatán) alapuló  történetet mesélek el. Amennyiben valaki magára ismer, az nem a véletlen műve. A személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt a szereplők nevét megváltoztattam (teljesen feleslegesen, mert a végén ott van róluk a kép).
Amennyiben nem felel meg teljesen a valóságnak a történet, akkor elnézést kérek, én igyekeztem. De a lényegen nem változtat: a tesómék marha betegek.

1. nap
A Kicsi köhög, elvittem dokihoz, biztos, ami tuti. Semmi gond, kis köptető, orrcsepp, a szokásos rend szerint. Ovi kilőve, én műszakot cserélek, Apa előbb eljön a melóból, viszi a Nagyot, mindenki ezer felé szakad, de nem lesz gáz. (Miért is költöztem 300 kilométerre anyámtól?) Még jó is, hogy előjött ez a köhögés, mert bárányhimlő van az oviban, legalább azt megússza.

2. nap
A Kicsi komolyan beteg. Láz, takony, köhögés, ami csak a csövön kifér. Holnap viszem a fül-orr-gégészetre. Szegénykém, olyan kis elesett, a gumiarca megnyúlva, alig szuszog, egyemmeg. Szerencsére az oviban rendesek voltak, tudok össze-vissza járni dolgozni. Ott is valami kórság van, már 9 gyerek hiányzott a csoportból.

3. nap
Voltunk dokinál, arcüreg gyulladás, antibiotikum kúra, éljen... Először influenzára gyanakodtam, de a doki néni megnyugtatott, hogy ez nem az. Ha az volna, azt észrevenném, mert úgy terjed, mint a bubópestis, 2 nap alatt tutira mindenki kidőlne tőle. Most akkor örülnöm kellene?
Ráadásul engem fejfájás gyötör, nyilván a sok éjszakai ébredés miatt. Kövezzetek meg, de egyáltalán nem bánom, hogy csak 18-an voltak a 34(!)-ből oviban, kész felüdülés volt ennyi gyerekkel foglalkozást tartani. Délután, mire hazajöttem, minden tagom fájt. Megmértem a lázamat, nem hiába, mert volt. Bevettem egy pirulát -lázcsillapítót, mi mást-, és kidőltem ledőltem. Hál'Isten a Kicsi már jobban van, legalább kiszolgálni nem kellett. A Nagy látta, hogy milyen nagyon jól vagyok, ezért elpesztrálgatta az öccsét, még kakaót is adott neki, így nyugodt szívvel tudtam haldokolni.

4. nap
Nem mentem dolgozni. És ezzel nem voltam egyedül, az egész oviban egyetlen óvónő maradt. Mondjuk, többre nem is igen volt szükség, mert intézményileg 11 gyermeket adtak be a szülei. Hozzájuk bőven elég volt az az egyetlen óvónéni.
Dokinál voltam, teljesen valóságos influenzában szenvedek.
A Kicsi egész jól van, én viszont totálisan ki vagyok ütve. Délelőtt kimásztam a konyhába (szó szerint), majd elterültem a kövön, mint egy béka. Hálát adtam az eszemért, hogy linóleum helyett járólapot rakattunk le, mikor felújítottuk  a lakást, mert így legalább segített a hideg kő levinni a lázamat. Agonizálás közben azon gondolkodtam, hogy miért nem Tibetbe dobott le a gólya, ott van lehetőség többférjűségre. Az egyik férjem dolgozni menne, a másik az unatkozó beteg gyereket szórakoztatná ápolná, a harmadik ebédet főzne, a negyedik pedig a priznicet cserélgetné elgyötört testemen. De nekem csak egy van, az meg épp nincs itthon. Amúgy a gólyával családilag nem vagyunk jó viszonyban. A Nagynak kifejezetten a bögyében van a békaevő, mert véletlen Ádinak vitte a kistestvért, nem neki. Pedig megírta, hová kell hozni, a gólya el is vitte a levelet (minden bizonnyal el is olvasta) és ennek ellenére nem hozott egy nyamvadt kistestvért sem. Az unokatesó meg nem ér. Talán megharagudott rá annyira, hogy rájöjjön, a gólya nem egy megbízható állat, és nem ír neki többet. Ha mégis, hát akkor megszívjuk...

5. nap
Alig élek. Fogalmam sincs, mi folyt itthon ma, mert bármi is történt, az nem velem esett meg, én ugyanis nem tudtam magamról. A hajam is fáj.
Remélem, legalább Apa és a Nagy megússza. Igaz, hogy a drágám 8 évesen nincs még csak 18 kiló, de az mind színtiszta vas és acél, kikezdhetetlen az egészsége. Bízzunk benne...
Délután: mindkét gyerek lázas. 

6. nap
Jobban vagyok!!!  A kölkök viszont elkapták tőlem, hurrá. Pedig állandóan mostam a kezem hypóval, szájmaszkot viseltem, nejlont terítettem magam alá, mikor leültem, de ez sem segített. Talán egy búváregyenruha megóvta volna környezetemet a lappangó kórságtól. Megmondta a doktornő, hogy bubópestis. Igaza volt.

7. nap
A gyerekek évek óta nem voltak ilyen csendesek, dögrováson mind a kettő. Lázcsillapító, antibiotikum, hűtőfürdő -kinek mikor mire van szüksége. Kórház a város szélén, a Klinika, Doktor House, Vészhelyzet -kérem szépen, tessenek választani! Én ápolok, Apa disznót vág. Nem itthon, nehogy megzavarja a lábadozók nyugalmát. Lement inkább anyósomhoz a véres mutatványt végrehajtani. Meg ugye itt nálunk, a negyediken csak az erkélyen lett volna hely, ezért komolyan átgondolta a dolgot, és  rájött, hogy a 150 kilós jószág nem fért volna el a pörzsölővel együtt, így inkább bele se kezdett idehaza, nehogy balul süljön el a dolog. Jobb a békesség, a család a panelban döglődik, disznó az udvaron, ahogy az meg van írva.
Még jó, hogy keveset eszünk így betegen, mert annyi pénzt költöttünk orvosságra az utóbbi napokban, hogy kajára nem is maradt volna -hónap vége van, a betegség is jól időzített... Az a pár korty tea és néhány szál ropi meg úgysem kerül sokba. Meg hát a napi több marék/liter gyógyszer is jóllakatja az embert valamelyest.

8. nap
Elvittem őket a körzeti orvoshoz, tényleg elkapták. Ezen a héten mindkettő itthon marad.
Az ovival beszéltem (azzal, ahol én óvom a gyerekeket, nem azzal, ahová a Kicsi jár), hogy egész héten itthon maradnék, mert családilag összeomlottunk. Nyugodtan maradjak, ott úgy se történik semmi. Érdeklődés hiányában még a mostanában megtartandó farsangi mulatság is elmaradt. Elnapolták valamikorra, amely időpont egyelőre titkosítva van, mert még mindig 10 körüli az óvodába járó gyerekek száma. Összesen az egész (2 csoportos) oviban. Mi ez, ha nem influenza, kérem tisztelettel?

9. nap
A Kicsi úgy köhög, mint a kutya, ezért ma megint meglátogattuk a fül-orr-gégészetet. Gégegyulladás. Ráhúzódott az egyik betegség a másikra, össze-vissza van fertőzve. Miért is nem lepődök meg? Nem számít, végül is úgyis itthon vagyunk.

10. nap
Teljes eseménytelenség volt jellemző erre a napra, egészen délutánig. Apa még mindig bírja, a csemeték állapotában is javulás látszik beállni (ma ettek is valamennyit). Jó, orrot fújunk és  krahácsolunk mind a hárman, de ez már szinte egészségnek is nevezhető. 
Délutánra a Kicsinek megint felment a láza. 

11. nap
Láz eltűnt, mindenki jobban van, Apa "ájronmen", még csak meg se legyintette a betegség szele sem. Hiába, a sok évi kőkemény sport megedzette a szervezetét, az immunrendszere ellenáll minden viszontagságnak. Egész idő alatt ápolt minket, főzte literszám a teát, mesét olvasott a lázas gyerekeknek, minden kívánságunkat leste, elősegítve ezzel mindhármunk mielőbbi kilábalását a veszedelmes ragályból. A hét minden napján focizni jár, ezen nem változtat az sem, ha körülötte hullanak a családtagok, mint a legyek. De megéri, mert ettől acélozódott meg ennyire a szervezete. Nekem is el kellene járnom focizni? 

12. nap
Ha most ott élnék, mint lánykoromban, akkor törékeny testem már a Duna mélyén pihenne. Mivelhogy megöngyilkoltam volna magam. Ha eddig nem is, ma délután, mikor a doktornő megállapította a diagnózist, mindenképpen belevetettem volna magam a sebes sodrású folyóba, de itt csak a tévétorony van, odáig nem mászok fel. 
Ugyanis reggelre a Kicsi totál tele lett piros foltokkal, némelyik már hólyagos is volt. Kínomban felhívtam bölcs, öreg nővéremet, aki próbált nyugtatni, hogy hátha csak allergia, de én a zsigereimben éreztem, hogy nem. Délután az orvos is megerősítette a gyanúmat: bárányhimlő. No, ekkor jöttek elő a szuicid gondolatok. Valaki csodálkozik rajta?
A jövő heti ovis farsang kilőve, pedig már a kalóz jelmezt is megvettem a Kicsinek (a Nagy szerint ez szívás). Lehet, hogy mégis beviszem. Túró Rudi lesz...
Külön öröm, hogy a Nagy sem volt még leprás bárányhimlős, a fertőződés esélye nagyjából 100% . Apa és én már voltunk, így mi megússzuk. Titkon reménykedem, hogy legyengült immunrendszerem miatt nem tör ki rajtam az övsömör, bár azt mondják, aktív bárányhimlő vírus azt nem generálja. Én már nem hiszek nekik. Ha lenne a környékünkön kolera, pestis, sárgaláz vagy bármi, az is biztos megtalálna minket. 
Várom, hogy mikor sújt le a legújabb kórság. Azt elfelejtettem írni, hogy a Nagynak kötőhártya gyulladása van. Hol a búbánatban szerezte, mikor egy hete ki sem mozdult a lakásból? Talán az orvosnál...


Ez volt a mai napig. Nem irigylem őket. Tényleg nem. Tudom, milyen egy fészekalja beteg gyereket istápolni, és arra várni, hogy mikor lesz még rosszabb. 
És mindez pedig történt velük:

A szenvedők