2012. október 28., vasárnap

Egy órával többet

Elhatároztam magamban, hogy soha többet nem untatok senkit azzal, hogy Simi mostanában nem akar aludni. Tényleg nem írok erről többet, csak most az egyszer, mert ezt muszáj.
Annyit elöljáróban, hogy a nagyok anyukámnál aludtak, mert jönnek a tesómék Pécsről anyuhoz, és a gyerekek nem akartak egy perccel se kevesebbet egymással tölteni, mint amennyit matematikailag lehetséges, ezért a célállomáson várják őket ma délelőtt.

Óraállítás volt az éjjel, mindenhol verték az emberek fejébe, hogy aztán nehogy el tessék felejteni az órát visszaállítani, mert akkor nem tudnak többet aludni egy órával. Én nem állítottam vissza (mivel a telefonom magától átáll, gondoltam, a többivel meg ráérek reggel bajlódni), biztos ezért van az, hogy nem alhattam egy órával többet. De még ugyanannyit se, mint szoktam, hanem egyenesen kevesebbet, mintegy másfél órával. Vagy valahogy így. 

Simi szokás szerint nagy nehezen elaludt, aztán én is. Mondjuk, nekem könnyen ment. Tisztára boldog voltam, hogy csak éjjel 1-kor kelt először, utána meg 4-kor (mai időszámítás szerint 3-kor). Gondoltam, most már csak reggel 7 körül fog kelni, és az nekem mennyire jó lesz. Aha, pontosan. Vagy fél óra telhetett el, mikor felnyavalygott, de visszaaltattam. Legalábbis úgy tűnt. 5 perc elteltével megint felébredt (nyilván nem is aludt), újra megszoptattam, és vissza az ágyba. Alig értem vissza az ágyba, Simike belekezdett valami nagymonológba. Nem vettem ki, máskor is volt már ilyen, visszaaludt magától. Hosszú idő múlva kaki manó tett egy kört a pelusban, legalábbis a hangok erre engedtek következtetni. Itt újabb szövegrész következett, majd a szokásos koreográfia szerint jött az újabb adag kaka. Aztán még egy. 
És itt gondoltam egy merészet. A tisztába tevés immár elkerülhetetlenné vált, és visszaaltatni se ártott volna a babát, de egy szál hálóingben elég hűvös volt a szobában. Így arra vetemedtem, hogy magam mellé vettem az ágyba, hogy fekve szépen visszaalszik kaja közben, én is alszom (és nem is fázom), aztán hű, de jó lesz mindkettőnknek. Ódákat hallottam zengeni az együtt alvás csodájáról, hogy mennyire egyszerű, csak odakapja az ember a dedet a kebelére, oszt alszanak is mindketten tovább, mintha mi se történt volna. Erre vágytam, hát megtettem. Komolyan láttam magam előtt, ahogy összebújva szendergünk, apa felébred és mosolyogva nyugtázza, hogy neki van a világon a legbájosabb felesége-kisbabája. Hát, apa tényleg felébredt. Hogy mikor, azt nem tudom, de nyilván még az előadás eleje felé valamikor. 
Natehát, Simont magam mellé vettem, annak rendje és módja szerint el is kezdtem szoptatni, be is csuktam a szemem, és vártam, hogy elaludjak. De nem tudtam, mert drága gyermekem folyamatosan a hasamat rugdalta, miközben cicivel a szájában épp az akadémiai székfoglalóját tartotta. Ez eltartott úgy 20 percig, aztán önhatalmúlag lecsatlakozott rólam, és a paplannal kezdett el játszani, hangos örömsikolyok közepette. Na, itt gondoltam azt, hogy akkor le kellene kapcsolni az éjjeli lámpát. Meg is tettem, de semmi változás nem állt be kisfiam magatartásában, így hasra tettem, úgyis úgy szokott aludni, hátha elalszik. Még a hátát is simogattam a hatásfok növelése céljából. Csendben is volt vagy 20 másodpercig, aztán egy hatalmas böffenés kíséretében gyakorlatilag telehányta az ágyamat. Felkapcsoltam a villanyt, és azt hiszem, mondtam valamit, amire így utólag nem vagyok büszke... De nem adtam fel. Apa viszont igen, nála ez volt az utolsó csepp, így fogta a cuccát, és átment valamelyik gyerek üresen álló szobájába aludni. Jól tette, a mázlista. Én viszont újra próbáltam szoptatással alvásra bírni Simit, amit ő egyáltalán nem vett tudomásul, és nem aludt el. Én viszont meguntam, visszacsomagoltam a hálózsákba és betettem az ágyába, hátha ott elalszik. Visszafelé fogtam a cuccomat, és átköltöztem apa térfelére aludni. Sajnos, el kell keserítsek mindenkit, aki arra gondol, hogy mennyire romantikus megmozdulás volt ez részemről, mármint, hogy hitvesem üres lepedőjén szándékoztam álomra hajtani fejem. Mindössze azért tettem így, mert a férjem térfele nem volt összehányva. 
Vártam, hátha felénk téved egy kóbor álommanó, és  fejbe kólintja a gaz csemetét az álmot hozó bunkósbotjával (netán álomport szór a szemére, a szelídebbek kedvéért), de semmi ilyen nem történt. Nyilván a szél szanaszét fújta az összes szolgálatban levő álommanót, és felénk pont nem szállt egy sem. Hiba volt.
Végül negyed 7-kor már nem bírtam tovább (persze, a mai negyed 7-re gondolok, nem a tegnapira, mert az már negyed 8 lenne, ugyebár), és lehoztam a kölköt a nappaliba, betettem a lenti ágyba, hogy érezze jól magát a játékok között, ha már én így megszívtam ezzel az "egy órával többet alszunk"-kal. Kb. fél óra múlva jelezte, hogy köszöni szépen, ő egészen jól eljátszott eddig, hogy édesanya örüljön, de most már álmos, és anya igazán elaltathatná. Ez meg is történt, és most édesen alszik. Én meg itten kesergek mindenkinek. Ünnepélyesen megígérem, hogy nem akarok ezentúl egy órával többet aludni, bőven megelégszem a szokásossal, csak legalább annyit engedjenek, kérem szépen...

2012. október 27., szombat

Elmaradtam

Tulajdonképpen már napok óta arra várok, hogy történjen valami, amit majd jól megosztok mindenkivel. De semmi. Már egy hete a nátha-orrszívás-nem alvás Bermuda háromszögében tanyázunk, és egyelőre nem látom, hogy valaha is kikeverednénk belőle. Nem is értem, hogy egy ilyen kicsi orr, mint a Simié, hogyan képes ekkora mennyiségű váladékot előállítani, gyakorlatilag szünet nélkül. Őrület. 
Az orrszívás egy horror, őrjöng mint a fába szorult féreg. Pillanatnyilag még képtelen vagyok magam elé képzelni, hogy eljön majd az idő, mikor saját maga fogja kérni, hogy szívjuk ki az orrát, sőt, idővel a műveletet önállóan, teljes precizitással el is végzi. Hihetetlen, tudom, de a nagyokkal is így volt, és mivel Simi is a "mi kutyánk kölyke", bízom benne, hogy alig 1,5-2 év múlva nála is elérkezik ez az idő. De addig még sok takony kifolyik az orrán  sok víz lefolyik a Dunán. 
Amúgy érdekes, hogy mekkorát fejlődött Simon manipulációja az elmúlt egy hét alatt. Először csak kapálózott össze-vissza, mikor elkezdtem szívni az orrát, de pár nap után már célirányosan tépte ki a kezemből az orrszívót (úgyhogy eljutottunk oda, hogy a két térdemmel le kell szorítanom a karjait...). Minek ide fejlesztő játék (Jut is eszembe, ezekről majd akarok írni egyszer. Sőt hamarosan, mert mindjárt itt a karácsony.), elég egy kitartó nátha, és a gyerek pikk-pakk megtanul célozni, fogni, elengedni, mindent, ahogyan azt kell. De azért abban bízom, hogy nem kell tovább fejlődjön a gyerek, mert hamarosan megszűnik ez a kórság. És akkor majd megint fogunk aludni, és nem kell éjszakánként negyvenszer felkelnem. És napközben is tud majd aludni a fiatalúr, nem fél órákat, hanem akár egy egészet is egyhuzamban. Hacsak azóta annyira el nem felejtette, hogy soha az életben nem jut többé eszébe hogyan is kell azt csinálni. Mert ettől nagyon félek ám. De nagyon.
És most megyek, mert kemény 25 perc alvás után fel is ébredt és harákol mint a vénemberek, mert nem kap levegőt. Majd adok én neki. Mármint levegőt, mert jön az orrszívás, hogy lélegzethez jusson.

2012. október 22., hétfő

Simon szórakoztat

Azaz, ha egész pontos akarok lenni, Simon szórakozik velem... Az utóbbi 4 éjszakából három éjjel bekakilt. De nem egyszer, áááá, nem. Először kétszer (a következő éjszaka kimaradt), utána ötször(!!!), aztán tegnap éjjel megint kétszer. Nem tudom, hogy hasmenése van-e, bár nappal nem kakil többet, mint eddig, a nátha miatt van, bár a múltkor nem volt ilyen, pedig sokkal taknyosabb volt, vagy csak nekem akar örömöt szerezni. Én erre tippelek. 

Roppant ügyesen csinálja. Azt már tudom, hogy a művelet általában több felvonásban zajlik, így nem érdemes rögtön az első adag után tisztába tenni, mert 1-2 perc múlva jön a következő porció. Ennek tudatában, jó hosszan kivárva -már, amennyire be mertem vállalni egy esetleges várakozás közbeni elszunnyadást- eszközöltem a pelenkacserét. Mindezek ellenére a tiszta pelus popóra kerülése és a gyermek egészen a hálózsákig történő visszacsomagolása után újabb adag csoki került (mindhárom alkalommal) a bugyorba. Örvendtem rendesen. Főleg, mikor a második ki-és becsomagolás után annyira sikerült a babának felébrednie, hogy egy komplett altatási ceremóniát kellett lebonyolítanom, mintegy 45 percben. Óriási élmény volt ez éjszaka fél 1 és negyed 2 között.
De a legjobb mégis az volt, mikor két éjszaka is rettenetes rotyogásra ébredtem. Először nem fogtam fel, mi történik, sem a hang forrását, sem pedig létrehozóját nem tudtam beazonosítani, édes álmomból ébredve csak annyit tudtam, hogy hallottam már valahol. Amikor sikerült felismernem, hogy ki és milyen alattomos tettel szúrt ki velem, egyszerűen nem hittem el, ugyanis az én gyerekem ilyet még sosem csinált. De mivel más gyerek és hozzá tartozó anya nem volt a szobában, szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy bizony az én kisfiam követte el a súlyos tettet, amit nekem kell elpucolnom. Megtettem. Aztán újra. És még egyszer. A harmadik után közöltem, hogy a következő után bedugaszolom a fenekét, ha azonnali jelleggel nem szab gátat a mértéktelen kakálásnak. Ez hatott. Legközelebb csak hajnalban keltem ugyanígy, de akkor a rotyogás gőgicséléssel párosult. Azt hittem, hogy az én magzatom ébren van, és sunyi ábrázattal direkt kakil, hogy engem bosszantson. De nem, a gyerek aludt! Csukott szemmel, hason fekve, bájosan gügyögve, teljes öntudatlanságban pakolta éppen a kaksit kifelé. Majdnem hangosan felröhögtem. Mikor tettem tisztába, akkor is csak pillogott, hogy kérem szépen, most mi is van? Komolyan csak arra kelt fel, hogy hámozom kifelé a sok cuccból. Édes egy kölök, na.

Tulajdonképpen nem volna olyan nagy gond az éjjeli hobbiból történő fossantás, ha nem lenne olyan körülményes Simit tisztába tenni. Ugyanis éjszaka csak romantikus félhomályt biztosítok mindenféle cselekvés elvégzéséhez, megelőzendő ezzel a teljes ébredést (nekem és Simon számára egyaránt). Az éjjeli lámpa az ágyunk mellett, a földön található, a pelenkázótól 3,5 méterre, ráadásul pelenkázáskor háttal vagyok a fényforrásnak. A legkisebb túlzás nélkül állíthatom, hogy csak tapintás útján lehet tájékozódni pelenkacsere esetén. Érzésből törlöm a gyerek popsiját, gondolván, hogy ha nappal elég 3-4 törlőkendő a popó kipuceválásához, akkor ez a mennyiség nyilván éjszaka is elegendő. A pelenkát már csukott szemmel is feladom, ebben nem akadályoz a sötét. De azért vannak meglepetések. Ma reggel például nagyot néztem, mikor vettem ki Simit a hálózsákból, és a hónaljánál barna volt a hálózsák. Felmerült bennem a gondolat, hogy ha a hálózsák ott lett foltos, akkor vajon az alatta levő rétegek mit rejthetnek? Megosztom a nagyérdeművel, íme. A pizsamán egy 10 cm-s kakifolt volt található, az ez alatt levő kombidresszt pedig egy tenyérnyi barna flepni tette vidámabbá. És hát akkor a gyerek..., na igen, ő majdnem nyakig szutykos volt, alig tudtam levakarni a hátáról a megkövült csuszpájzt. Ennyit a romantikus hangulatban történő pelenkázásról. A technikámon még van mit csiszolni. Mondjuk, inkább hagynám az egészet a csodába, nem vágyom éjjel patentul tisztába tevő bajnoki címre, ha választhatok, én inkább aludnék. Valaki legyen szíves, mondja ezt meg Siminek. Köszönöm.

2012. október 21., vasárnap

5 hónapos

Simon ma 5 hónapos lett. Sajnos, grammokról és centikről nem tudok beszámolni, mert eszköz hiányában nem mértem. 
Teljesítménye a korosztályos átlagot hozza: fordul mindkét oldalra hasról hátra és vissza, valamint nagyon érdekes módon a fenekét feltolva arcon csúszva közlekedik :-). Emellett gagyog (kicsit kevesebbet mint eddig), nyálzik (ugyanannyit mint eddig) és röhög (többet mint eddig). Valamint fél az idegenektől, ha megsértik a személyes terét, vagyis fél méteren belül megközelítik. Amúgy édes, aranyos, cuki és ezeken kívül minden más babajelző érvényes rá, amit kedvességből egy kisbabáról el lehet mondani. És még igaz is :-).
Pillanatnyi egészségi állapotát tekintve tiszta nátha, de ez nem zavarja különösebben. Főleg, ha függőlegesben tudna aludni, úgy kapna levegőt, és én is aludnék fél óránál többet egyhuzamban éjszaka.
Végezetül egy fénykép, ami nem túl jó (borzasztóan képtelen vagyok a fényképezésre), de mindenképpen mait akartam, és csak ilyen sikerült.
Náthás félmosoly

2012. október 20., szombat

Túléltük

Tudom, hogy mindenki a körmét rágja azon izgulva, hogyan vészeltük át az első iskolás napot, ezért gyorsan helyzetjelentek. 
Simikém minden nehézség nélkül cuppantott be közel 4 dl anyatejet 3 evésre cumisüvegből, éljen, éljen! Amúgy mosolygott, játszott, aludt. Aggodalmam teljesen felesleges volt, a gyermekfelügyeletet ellátó szakszemélyzet kiválóan helytállt.
Én minden nehézség nélkül fejtem, majd öntöttem -fájó szívvel- a lefolyóba nagyjából 1 dl anyatejet. Többet fejni sajna nem volt időm, pedig nagyon kellett volna. Amúgy mosolyogtam, tanultam és kb. déltől majd' megvesztem, annyira fel akart robbanni a két tejbomba, amit kebleim rejtettek. Aggodalmam nem volt felesleges, iszonyúan szenvedtem, alig vártam, hogy végre hazaérjek. Anyukám szerencsére nem adott sok kaját Siminek, így gyakorlatilag abban a szempillantásban mikor hazaértem, magamra csatlakoztattam és jó lett végre nekem is.

2012. október 19., péntek

Marketing

Fel vagyok háborodva. És ide tessék egy morcos szmájlit képzelni. (Morcos szmájli, micsoda hülyeség már...) A bababiznisz borzasztó, utálom! Persze, nem a gyereknepperekre gondolok, de természetesen azt is elítélem.

Rettenetes, hogy amikor az ember lánya szükségben van, vagy legalábbis azt hiszi, hogy válsághelyzet állt elő, mennyi mindent képes -lenne- megvenni. Az van ugyanis, hogy én holnap -és ezután még 5 szombaton- iskolába fogok menni, ezért egész álló nap távol leszek a családomtól, beleértve ebbe az aprótalpút is, akit nélkülem az éhhalál fenyeget. Ezért gondoskodtam már jó előre megfelelő mennyiségű ellátmányról számára (erről bővebben itt ) . Tudnivaló, hogy Simi nem eszik cumisüvegből, eddigi életében összesen háromszor próbálta, igaz akkor sikerrel. Biztos, ami biztos, kipróbáltam szerda este, hogy hajlandó-e egyáltalán cumisüvegből táplálékot magához venni. Hát, nem. Kisebb fajta gutaütésen mentem keresztül, amit egy pánikroham követett, hogy akkor most jól éhenhal a gyerek szombaton, és az azutáni összes sulis napomon. Anyai szívem összeszorult az éhesen ordító csemete vizionálására, anyai agyam viszont azonnal elkezdett megoldást keresni a problémára. Arra a következtetésre jutottam, hogy vagy iszik pohárból (ezzel nem terhelném a bébiszittelésért felelős rokonságot), vagy kiskanállal kapja (ez is macerás napi 5x 1,5-2 dl anyatej esetében), vagy megtalálom az ideális cumit, amiből mosolygósan kiszipkázza az abrakot. Ezt választottam. 

A családi gyűjtőszenvedélynek (és az ajándékozási hajlamnak) hála, van itthon négy különféle típusú (márkájú?) soha nem használt cumisüveg. Amikről azt érdemes elsősorban tudni, hogy egyik alkatrészei sem kompatibilisek a másikéval (marketing...). Másodsorban pedig azt, hogy a cumik abszolút az anyamellet utánozzák, tehát, mikor abból iszik a baba, annyira autentikus lehet számára az élmény, hogy akár fel is kiálthat táplálkozás közben, hogy "Nini, szopok!" (marketing...). Mondjuk, arra azért kíváncsi lennék, hogy miféle anyák melléről mintázták a cumikat, mert ahány gyártó van, gyakorlatilag annyi féle. Bár, már hallottam rebesgetni, hogy nincs két egyforma női mell (sokszor még ugyanazon a nőn se :-)).
No, én tehát elhatároztam, hogy a készleten lévő cumisüvegekhez veszek nagyobb csecsemőknek való cumit, ugyanis még mindegyik az eredeti, újszülötteknek valóval van felszerelve, mivel nem használta őket senki. Balgán azt képzeltem, hogy beszerzek az adott márkákból egy-egy darabot, és este boldogan próbálgathatjuk. Oh, hát hogyne.
Állok a szupermarket "cumipolca" előtt, ahol az összes általam megvásárolni szándékozott típusú cummedli kapható volt. Éljen!!!! Igen ám, de kettesével csomagolva (marketing...) Fúúúúúúj!!!! Első blikkre picit zabos lettem, hogy ugyan mi a turbánt csinálok én annyi cumival, főleg, egy csomót nem is fogok használni közülük. Második blikkre kicsit megnyugodtam, mert utánaszámoltam, és kiderült, hogy ha minden vágyott szopó alkalmatosságot hazahoznék, akkor az 5-6000 Ft közötti azonnali csökkenést jelentene a családi költségvetésben, így tudtam, hogy az eredeti tervem dugába dőlt. No, de akkor melyiket szeressem? A legnagyobb nevű márkát? Vagy azt, aminek a kisebb verziójából már evett Simi? Esetleg a legolcsóbbat? Vagy azt, amelyikre azt írták, hogy a legpuhább szilikonból készült? Emberek, anyák, jótündérek, melyiket vegyem meg??? Némi töprengés után az került a kosárba, amelyik típusból Simi már evett. Nem elhanyagolható súllyal esett a latba, hogy a nagyoknál is ilyet használtunk, és jó volt.

Itthon ki is próbáltuk. Az első pár percben Simi nem tudta, mi van, köpte kifelé, mindenhonnan folyt a tej. Már épp elkeseredtem volna, mikor eszembe jutott, hogy hátha kanállal menne. A kanál ellen semmi kifogása nem volt, nyelte rendesen, majd egy óvatlan pillanatban szájába csempésztem a cumit, és szívta! 
Talán nem lesz baj, és élve marad holnap. Végső esetben meg ott a kiskanál.

2012. október 15., hétfő

Austauschkind avagy a cseregyerek

Cseregyerekünk van. Ez mondjuk így nem igaz, mert egyik gyerekünket se cseréltük egy másikra (jobbra, szebbre, okosabbra), egyszerűen azért, mert a kategóriájában mindegyik csúcsmodell, így nem érné meg elcserélni őket. Mindenképpen rosszul járnánk. Sőt, javítani se adtuk be egyiket sem, és nem a javítási idő leteltéig kosztol nálunk egy másik gyermek, az esetleges létszámhiányt kiegészítendő. A helyzet az, hogy Noémi igen kitartó könyörgésének engedve egy hétre otthonunkba fogadtunk egy ifjú német hölgyet, hogy jövőre ő is szállóvendég lehessen náluk.
Az eddig eltelt négy nap alatt azt a következtetést vontam le, hogy német gyereket fogadni gazdaságos vállalkozás. A mienk (már, ha fogalmazhatok efféle birtokviszonnyal) csak vizet iszik, alig eszik és kétnaponta zuhanyzik. Ezen a szokásán amiatt se változtatott, hogy ma délután sportnap volt a suliban, utána pedig elmentek trambulinozni Noémi egyik osztálytársával. Gyanús szagokat nem éreztem, de ebben segítségemre lehetett az is, hogy a lányok körmöt festettek a szobában, és a körömlakk bukéja minden lehetséges egyéb szagot elnyomott. Ja, és sose fázik, úgyhogy, ha én nem lennék ilyen fagyos, miatta aztán fűtenünk se kellene.
Noémi elmondása szerint a mi lányunknál takarékosabb üzemmódban működő egyedek is vannak. Van olyan gyerek, aki idejövetele óta egyáltalán nem fürdött és fogat sem mosott, egy másik (vagy ugyanaz?) kizárólag mustáros kenyeret hajlandó enni. Ő mondjuk nem is beszél gyakorlatilag egyáltalán, talán azért, hogy ne lehessen érezni a szájszagot... Nem tudom.
Autentikus magyar édességünk a pöttyös kabátos Túró Rudi nagyon ízlik a mädchennek, és a sima, sós pattogatott kukorica is. Rendkívül meglepődtem, hogy az addig alig valamit a gyomrába juttató leányzó -Noémi segítségével- 2 zacskó mikróban elkészíthető kukoricát pusztított el, gyakorlatilag egy szempillantás alatt -és azóta még X adagot. Először nem értettem a lelkesedést, aztán kiderült, hogy náluk édes a popcorn, és ez a balkáni sós verzió nagyon bejött neki.
Amúgy Bernarda egy kedves, szőke kislány olyan mély hanggal, amit, mikor meghallottam, el se hittem, hogy abból a vékony kislányból jön ki. Saját német tudásomat -illetve hajdan volt tudásomat- nem igazán kellett eddig igénybe venni. Rövid eszmecseréink nagyjából így hangzanak:
-Kérsz valamit enni?
-Nem.
-Kérsz valamit inni?
-Nem.
Illetve reggel:
-Mit kérsz? Müzlit, szendvicset, kakaót, teát  (és mindent felsorolok, ami épp akad)?
A fennmaradó időben nincsenek itthon, vagy Noémi beszél vele. Jó, néha megkérdezi, hogy "anya, hogy mondják, hogy...." de másra igazán nincs szükség. Pedig rettegtem -na jó, ez túlzás, de kicsit tartottam tőle-, hogy nagyon nem fogom megérteni, és hebegek-habogok, de igazából már ennyit se kell mondanom. Ha meglát, már közli, hogy "nem, nem vagyok éhes, és szomjas sem" :-)))).

2012. október 8., hétfő

Hivatalos adatok

Ma voltunk oltáson, egyúttal Simit is megmérték mindenféleképpen. Jelenlegi testmagassága 64 cm, tömege 6590 g  (pont ma 20 hetes). Az utolsó 2 hónapban borzasztóan gyatrán hízott, de igyekszem nem parázni ezen (is). Csak azért, hogy végre a nagyokról is írjak, itt vannak az ő adataik ilyen idős korukról: Noémi -6430 g 65 cm; Ádám -8000 g 68 cm.

2012. október 7., vasárnap

Ájemzombi

Simon elfelejtett aludni. Azt hittem, a tegnapi éjszakánál nem lesz rosszabb, de tévedtem. Hogy hányszor keltem ma éjjel Simihez, azt nem írnám le. Két okból kifolyólag nem osztanék meg részleteket. Egyrészt, mert hátha olvassa olyan is a blogot, akinek még nincs gyereke, és ezzel csak elvenném a kedvét a későbbi gyermekvállalástól. Ezt semmiképpen nem akarom, úgyis fogy a magyar, ugyebár. Másrészt, mert fogalmam sincs a pontos adatról, miután elveszítettem a számolás képességét. Nagyjából a 7. és a 8. ébredés között lehetett, hogy valaki kicserélte az agyamat egy ágyúgolyóra, esetleg betontömbre vagy más dögnehéz dologra. Azért gondolom, hogy valami igen nagy sűrűségű anyag lehet, mert nem bírom egyenesen tartani a fejemet a nyakamon, egyfolytában előre akar zuhanni.
Pedig gondolhattam volna, hogy nem lesz egyszerű az éjjel. Botor módon fent voltam fél 12-ig, amivel alapvetően semmi gond nem volna, nem is kirívó eset nálam, mivel köztudottan jó alvó csecsemőm van, aki az alvásra szánt időmet tiszteletben tartja. Gyanússá válhatott volna, hogy az elalvástól az én ágyba vonulásomig már 4x ébredt fel a bébi, ami igen csak szokatlan viselkedés részéről. És ez a szokatlan magatartás az egész nyomorult éjszakán végigvonult, majd reggel 7 óra 03-kor véget vetett Simi szenvedéseimnek, és végleg felébredt. Úgyhogy most itt ülök, egy vödör kávéval az asztalon és próbálom összeszedni magam, hogy valahogy túléljem ezt a napot. Egyúttal tréningezem magam arra a szomorú lehetőségre, hogy legkisebb gyermekem is követi testvéreit, és belép a 3 évig anyjukat aludni nem hagyó gyerekek táborába. Amennyiben ez megvalósulni látszana, kérem tisztelettel, valaki lőjön főbe...

2012. október 6., szombat

Csodás éjszaka

Ha lenne hangja a blognak, akkor igen-igen jól lehetne hallani azt az iróniát, amit jelezni szándékoztam a címben, de az írott szövegben ez nem észlelhető. Legyen szíves mindenki hozzáképzelni...
Elöljáróban csak annyit jegyeznék meg, hogy Simi jó alvó. Legalábbis a nagyobb gyerekeimhez viszonyítva, akik képesek voltak éjszakánként 6-7 alkalommal is felébreszteni. Simonnál az elalvás a kritikus pont, ez alkalmanként 5 perctől 1,5 óráig terjedő időintervallumon belül valósul meg. De ha elaludt, akkor 6 órán keresztül alszik, utána egy 10 perces röpke kajálás, majd 3 óra alvás, aztán megint egy kis kaja, majd a reggeli ébredés jön. 

Tegnap elhatároztam, hogy korán lefekszem, és jól kialszom magam, mivel reggel óta gyakorlatilag vérnyomás nélkül szédelegtem, és estére már a fejem is megadta magát. Fél 10-kor be is vackoltam magam, hogy aztán édes álomba szenderülve várjam a hajnalt, mikor csecsemőm először riadót fúj (vagy sír). Még arra se volt időm, hogy becsukjam a szemem, mikor is Simike először jelezte, hogy számomra teljesen felesleges időtöltés az alvás. Gyors visszaaltatás után 15 percnyi szendergés következett, melyből nem alakulhatott ki mélyebb alvás, mert Simi nem értett egyet azzal, hogy anya aludjon. Elhatároztam, hogy most aztán úgy visszaaltatom, hogy reggelig fel sem ébred, így gondolatátvitellel egy kis Valeriánát juttattam az anyatejbe, biztos, ami biztos. Legalábbis azt hittem. Hogy ez nem sikerült, arra csak akkor jöttem rá, mikor fél 12-kor újra nyekergett a gyerek. A szokásos szopi következett, majd -reményeim szerint reggelig tartó- alvás.
Hát, szerintem fél 4 még nem reggel. Hajnalnak is csak nagy jóindulattal nevezhető. Pedig ebben az időpontban eszméltem arra, hogy Simike nyüszög. Szopi, majd vissza az ágyba. És akkor rákezdett mocorogni. Gondoltam, csak a megfelelő pózt keresi a nyugodt elalváshoz, de nem. 10 perc után kivettem, hátha egy kis Valeriána jobb belátásra bírja. Úgy is tűnt, hogy elszenderedett, visszaraktam az ágyába, de még a villanyt se kapcsoltam le, mikor kezdődött a mocorgás. Pár perc múlva a mocorgásból gagyogás lett, amit sikongatás váltott fel. A bájos rikkanások egyhangúságát olykor-olykor egy II. világháborús repeszgránát becsapódásának zaját is megszégyenítő durrogás törte meg, időnként "éj mélyből fölzengő" férfias böffenésekkel tarkítva. Simikém visszavonhatatlanul felébredt, sajnos velem együtt. Fél 5-ig bírtam, aztán elhatároztam, hogy rettenetesen el fogom altatni azt az ebugatta kölköt, mert én márpedig aludni akarok. Hát, a szoptatás nem vált be, mert dugig lehetett a bendője az éjszaka alatt elfogyasztott mintegy három liter anyatejjel. Csak nézett rám azzal édes mosolyával, én pedig meg tudtam volna zabálni. Utána ringatással próbálkoztam, de az se vált be. Pedig mindent beleadtam, és többször is majdnem hasra (vagy más irányba) estem, mert nagyon nehéz talpon maradni csukott szemmel, mindenféle szögekben kilengve, a karunkban levő gyermek elaltatása céljából. Na jó, a csukott szem nem alapkövetelmény, de egyszerűen nem tudtam nyitva tartani. Végül negyed 6-kor jött egy kóbor álommanó, aki sikeresen alvásra bírta Simit, én pedig azzal a reménnyel feküdtem le, hogy alhatok, ameddig csak lehet. Negyed 7-ig lehetett. Mikor meghallottam a baba nyekergését, felmerült bennem, hogy beveszek egy ciánkapszulát (nem volt kéznél) vagy kivetem magam az ablakon (4 méter magasból semmi értelme, és a hajnal elég hűvös volt, még megfáztam volna egy szál pizsamában), de egyiket sem tettem. Inkább kivettem a rebellis elemet a kiságyból, megszoptattam -talán századszorra, mióta először elaludt-, visszaaludt, és én is lefeküdtem újra. 
Persze, nem sokáig alhattam, mert bokros teendőim ma a fővárosba szólítottak, így relatíve korán (7 után) kellett kelnem. Így hát hamarosan csörgött az óra. Természetesen nem csörgött, hanem rezgett, és nem az óra, hanem a telefon, de olyan jó néha ilyen múlt ezred béli szófordulatokkal élni. Még akkor is, ha egyre kevesebben vannak ezen a planétán, akik tudják még, mi az a vekker, és hogy milyen felemelő érzés -panelban akár reggelenként többször is- a szomszéd órájának  csörömpölésére ébredni. Bocs, elkalandoztam...
No, akkor ugye kimásztam az ágyból, lebotorkáltam a lépcsőn, gondosan ügyelve arra, nehogy leguruljak, amire felettéb nagy esély volt, mivel csak egy néhány tizedmilliméteres résen keresztül tudtam tájékozódni. A szemem valahogy nem akart kinyílni. Megértettem, nem is erőltettem szegényt, hadd pihenjen még egy kicsit. Gondoltam, megiszom a kakaómat, azalatt pont fel is ébredek, majd összekészülök, hogy kapkodás nélkül tudjunk indulni (a suliba, férjem által vezetett autóval, Simonnal a hátsó ülésen). 
Gondolom, senki nem lepődik meg -engem azért kicsit rosszul érintett-, ha elárulom, hogy Simike a második korty kakaó lenyelése közben felébredt... Felmentem érte, majd gyorsan neki is láttam átöltöztetni, mert tapintás alapján úgy nagyjából 1,5 liter pisi lehetett a pelusában. Kibontottam, és abban a szent pillanatban kezdett csepp kis ivadékom pisilni. Mivel nem vagyok hozzászokva a céltalan, vaktában ide-oda pisiléshez, meglepetésemben azt se tudtam, mit csináljak. Így aztán körülöttem minden csupa pisi lett. Ebben a szempillantásban úgy éreztem, hogy az én gyerekem utál engem, és mégis jó lett volna, ha kéznél van az a ciánkapszula. Egy ilyen éjszaka után még le is pislant. Hát, köszi. Na, mindegy, felocsúdtam a sokkból, gyorsan tisztába tettem, és fel is öltöztettem egyből az elmenős ruhába, hogy időt spóroljak, és tuti időben el tudjunk indulni. Tettem-vettem, készülődtem, majd indulás előtt pár perccel hallottam, hogy megérkezett a pisi jó barátja, kaka. Épp időben, gondoltam, még jó, hogy nem az autóban. Aha, Murphy meg elmegy a sóhivatalba. Mert mikor pakoljon a gyerek annyit a pelusba, hogy teljes garnitúra ruhát kelljen rajta cserélni, ha nem akkor, mikor indulnánk egy olyan helyre, ahová pontosan kell érkezni. Éljen. Komplett ruhacsere (jó, a zoknit mondjuk nem kellett), persze, az idegtől nem láttam. Gondolom, ezért tartott kétszer annyi ideig az egész hacuka átcserélése, mint általában. 
Végül jó 10 perces késéssel sikerült elindulnunk, és minden sebességhatárt gondosan betartva oda is értünk időben a suliba. 
Röviden ennyi. Minden jó, ha a vége jó, mondja a dakota közmondás. Ja, és az már csak az autóban jutott eszembe, hogy a nagy kapkodásban elfelejtettem a gyereket megszoptatni reggel. De nem panaszkodott. 11-ig simán bírta azzal a pár literrel, amit az éjszaka és a hajnal folyamán döntött le a torkán. Amúgy az autóban példásan viselkedett. Míg én bent intéztem halaszthatatlan dolgaimat az iskolában bő egy órán keresztül, ő egy pisszenés nélkül aludt, édesapja legnagyobb megelégedésére. A kis piszok.

2012. október 2., kedd

Én, a kis tehén...

Nem, nem. Sem a minden irányú kiterjedésem, sem a testtömegem nem fog szóba kerülni (Ezekről inkább nem is beszélnék. Soha. Nyilvánosan meg pláne.) Csak néhány szóban osztanám meg legújabb missziómat a nagyközönséggel: éppen elriskásodóban vagyok. Technikai részleteket nem tárnék ország (netán világ?) elé, nem annyira felemelő dolog. Gondolom ezt abból, ahogy néhány hete (egyik első próbálkozásomkor), mikor "csak úgy" leültem fejni az ebédlőben (a férjem és a tesóm épp evett -már, ha nem csal az emlékezetem), mire életem párja rémülten (felháborodottan, meglepődve, nagy szemeket meresztve stb.) felkiáltott, hogy "De hát itt emberek esznek!!!". Ezért legyen elég annyi, hogy megpróbálok mirelit táplálékot létrehozni legkisebb gyermekem számára.
Persze, nem szándékozom, hosszabb időre külföldre távozni (nincs is útlevelem, de még kártya formátumú személyim sem, így az országhatárt át se léphetem), és nem is valami világégésre készülök. Egyszerűen arról van szó, hogy hamarosan kezdődik a suli, ami családomtól való hajnaltól napestig tartó távolmaradást jelent. Igaz, csak hat szombat októbertől decemberig, de mert Simonnak az evés egyet jelent az én feltétlen jelenlétemmel, ezért mindenképpen meg kellett oldanom a takarmányozását. Mivel nem rendelkezem (hála Istennek...) lecsatolható -és ezzel együtt önműködő- keblekkel, és a férjem, aki pedig az általam ismert összes apa közül a legeslegjobb, sem tudja megoldani Simi etetését, ezért elengedhetetlenné vált némi anyatej fagyasztóban való raktározása.
És ezzel el is kezdődött a megszállottságom. Eddig azt gondoltam, hogy nem vagyok függő, és teljesen hidegen hagynak a statisztikák, táblázatok, diagramok ésatöbbi. Nadenemám!!! Mert ahogy elkezdtem fejni, vagyis aznap este, eszembe ötlött, hogy rögzítenem kellene a mennyiségeket. Nem, mintha bármi jelentősége volna ennek a jövőre nézve, de akkor is. Le is írtam nyomban -mert nagyon jól emlékeztem-, hogy mikor mennyit sikerült összehoznom. Aztán még az is mellékerült, hogy mennyi idő alatt. Ez három napig elég is volt, de utána arra is kíváncsi lettem (mivel a napi mennyiség folyamatosan nőtt), hogy melyik oldalról mennyit fejtem, így tehát ez is rögzítésre került. Ezután tovább cizelláltam az adatokat: nem csak a végeredmény számított egy-egy oldalról az adott akció alatt, hanem az is, hogy egy-egy tejbelövellés mennyi ideig tartott és ezalatt mekkora mennyiség került a kis üvegcsébe. Egy szóval: meghülyültem. 

Már tervezem egy táblázat megírását. Nem excellt, csak sima papír alapút, vonalzóval rajzolt rubrikákkal, ugyanis a kompjúterhez nem értek, még egy kicsit sem. Gáz, de ez van, így marad a hagyományos megoldás. A fenti adatok mindenképpen szerepelni fognak benne (ha esetleg van még ötlet, azt elfogadom :-)), mert azért ezeket mindenképpen tudni kell ahhoz, hogy a ded később jóízűen falatozhasson -mivel folyékony halmazállapotú táplálékról van szó, inkább kortyolgathasson-, miközben a jó édesapja olvassa a táblázatból, hogy:
 "Ezt a tejet anya október 7-én fejte, bal melléből 8 perc alatt 80 ml-t, a jobbikból ugyanennyi idő alatt mindössze 67 ml-t sikerült volna fagyasztani. De anya nem adta fel, kisfiam, mert számára nagyon fontos, hogy jóllakjál. Ezért kitartott, és folytatta tovább nemes küldetését. További 10 perc alatt még 40 ml az egyikből, 11 perc alatt 43 ml a másikból. Ne nézzél így, nem mindegy, melyikből?! Valamelyikből. Anyád ezt a helyet üresen hagyta. Nyilván addigra már totál megzakkant, és azt se tudta, melyik oldala merre van. De anyád egy hős, drága fiam, ezt jegyezd meg! Mit sem törődve a halmokban álló vasalni valóval, a testvéreid korgó gyomrával, a rumlival a nappaliban, sőt, tulajdonképpen semmivel sem igazán foglalkozva hosszú órákon át dacolt az ínhüvelygyulladással és a milliliterekkel, és győzött! Na de milyen győzelem volt, te jó ég, micsoda diadal! Először csak gyorsan felhasználta a fagyasztott spenótot, hogy legyen hely a tejnek. Aztán hirtelen a mirelit kaják is eltűntek, majd legközelebb, mikor egy kis jégkockára lett volna szükségem, már csak a 49 adag fagyott anyatej vigyorgott rám a fridzsiderből. Azóta a nappaliban a kanapé helyén már egy 240 literes fagyasztóláda van -igen, igen, ezen ülünk most, miközben etetlek. Végül is  valahol megértem anyádat. Már évek óta szerettük volna lecserélni, olyan ronda volt szegény, csak ez a láda valahogy kényelmetlen. Nem ér le rendesen a lábam róla, ha ráülök, és háttámlája sincsen, meg a rugózása is hagy némi kívánni valót maga után. 
Miért nem eszel? Ne köpd már ki, az ég áldjon meg, még majdnem tele van a cumisüveg! Micsoda, hogy te közben már nagyfiú lettél, és a 8 hónaposak akár almát vagy krumplit is ehetnének? Ne izélj már, egyél, mert van még vagy 200 liter a fagyasztóban..."
Na jó, be kell valljam, a 200 liter még messze van, jelenleg alig több, mint 2,5 liter van eltéve...